Velence pusztulása

2017. szeptember 21. 12:21

Taki Theodoracopulos
Taki Magazine

Velence valaha a sikkes és gyönyörű emberek találkahelye volt, ma kövér és ronda turisták hemzsegnek benne.

„A napokban Velencében tartózkodom a minap véget ért filmfesztivál alkalmából. (...) Mit is mondhatnánk Velencéről, amit kiválóbb férfiak és nők már nem mondtak el vagy írtak le? (Thomas Mann és Jan Morris jut az eszünkbe.) Igen, Velence magasabbrendű gondolatokat idéz fel, de nem mostanság. Éppen Byronra gondoltam, ahogy elpöfögtem a Palazzo Rezzonico előtt, ahol lakott, mikor észrevettem egy gondolát, melyben öt kínai nő ült, teljesen okostelefonjaiba merülve. »Nézzétek az épületeket, lányok« – kiáltottam nekik, de figyelemre sem méltattak, és folytatták az SMS-ezést, vagy mit is szoktak ezek csinálni mostanában, még egy gondolán ülve, Velence csodái közepette is.

Velence kicsiben megmutatja azt, milyen lesz a világ, mondjuk, száz év múlva: tele kínaiakkal és indiaiakkal, akik a régmúlt emlékei között sétálnak üres, ködös tekintettel, melyet még véletlenül sem vetnének a környező dolgokra. Ó, Velence! Micsoda város volt ez; minden megeshetett itt. A velenceiek kegyetlenek voltak; csupán egy velencei, Morosini vetemedhetett arra, hogy ágyútűz alá vegye a Parthenónt, szétrombolva a valaha volt legtökéletesebb építményt. Az egyik leszármazottja jó haverom volt ifjúkoromban. Egyszer megkérdeztem Fabriziót, mi bírt rá valakit ilyen szörnyűségre. Ő megvonta a vállát, és azt kérdezte, miért is ne. A törökök, akik bent tartózkodtak, azt hitték, senki nem lenne képes egy szent helyet ágyúzni. Hát, egy velencei igen.

A velenciek szintúgy meghódították a Jón-szigeteket, ahonnan a Taki család származik, távol tartva a gyűlölt törököket, és olyan finomságokkal halmozva el minket, mint a reneszánsz, melyből a megszállt Görögország többi része nem kapott. Az eredmény jól látható: egy bizonyos korosztályba tartozó görögök civilizáltak és költőiek. A többi hellént talán keményebb anyagból gyúrták, ám nyersebbek és levantei modorral bírnak. Bárhogy is legyen, kevéssé vonzódom a mai Velencéhez. Az ötvenes és hatvanas években rendszeresen megfordultam a Volpi bálon, melyet a Gran Canale partján álló Volpi-palotában tartottak. Abban az időben Velence üres volt, leszámítva néhány sikkes látogatót és bennünket, partijárókat. Hogy finoman fogalmazzunk: Velence maga volt a paradicsom.

Napjainkban, ahogy mondani szokás, Velence süllyedőben van, és elözönli a modern világ átka: a turizmus. Naponta ezrek és ezrek fordulnak meg benne, céltalanul kóvályogva és szelfiket készítve, eltorlaszolva a hidakat és Kairóra emlékeztető bazárokká változtatva át a sikátorokat. A Florianhoz hasonló nagyszerű kávézók csupán félig vannak tele csúcsidőben, a turistacsordák nem hallottak róla, Istennek hála. A Harry's Bar valaha a sikkes és gyönyörű emberek találkahelye volt, ma kövér és ronda népségek hemzsegnek benne. Nem is merészkedtem a közelébe. A Danieli majdnem ilyen borzalmas volt. A lidói Excelsior az egyetlen hely, amely – fasiszta építészete által – felidéz valamit a dicsőséges múltból.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/118021