Hagyjátok békén a konföderációs emlékműveket!

2017. augusztus 18. 16:44

Allan Massie
Taki Magazine

Hagyjuk a konföderációs szobrokat ott, ahol állnak. És hagyjuk, had lobogjon tovább a konföderációs zászló. Ezek a történelmünk részei, és annak kellene tartanunk őket, amik: a vereség szimbólumainak. Nem árthatnak senkinek, aki nem akarja, hogy ártsanak neki.

„Az új köztársaságban, az Amerikai Egyesült Államokban, a »hegyre épült, fénylő városban« a rabszolgaság lett a válaszvonal Észak és Dél között. Ez nem volt egy teljesen egyértelmű választóvonal, és nem a rabszolgaság intézménye volt az oka a polgárháborúnak. Voltak más okai is, amiért a déli államok az elszakadást választották az Uniótól: központi, washingtoni szövetségi kormány hatalmának terjeszkedése, ami megsértette a »tagállami jogokat«; és a magas adók ellenzése, amelyek védték a születő északi ipart, viszont romba döntötték a déli mezőgazdaságot. Amikor a déli államok úgy döntöttek, hogy elszakadnak az Uniótól, amit ők alkotmányos joguknak tartottak, a szövetségi kormány háborút indított, nem a rabszolgaság ellen, hanem hogy egyben tartsa az országot. Lincoln felszabadító rendelete jóval a háború kezdete után született meg, és nem vonatkozott az Unióban maradó tagállamok területére. Lincoln amúgy is a feketék Afrikába való visszaküldésének pártján volt, vagy esetleg annak pártján, hogy alapítsanak nekik szabad közösségeket a Nyugat-Indiákon; mindkettő kivitelezhetetlen ötlet volt. A rekonstrukció rövid időszaka után a déli (fehér) elitek megerősítették helyzetüket, amelynek birtokában megtalálták a módját, hogy megtagadják a politikai és polgári jogokat a feketéktől még jó száz éven át.

Az természetes, hogy lábra kélt a Régi Dél mítosza és a Konföderáció iránti nosztalgia, amelyet dalok és legendák táplálnak. Az Észak talán megnyerte a háborút, de a legyőzött Délen énekelték a legszebb dallamokat. Regények, novellák, drámák és filmek által – mint D.W Griffith Birth of a Nation című alkotása és Margaret Mitchell Elfújta a szele – számos nagyszerű művészi alkotás született a Délről. Az is természetes volt, hogy a Dél városaiban szobrokat állítottak a Konföderációnak, és hogy a konföderációs zászló lobogott a középületeken. 

És ugyanígy természetes, hogy a fekete amerikaiak – főleg a déli feketék – felháborodnak ezen, mivel ezek a szobrok és a zászló elkerülhetetlenül nap mint nap a rabszolgaságra is emlékeztetnek, a kegyetlenségre és megalázásra, amin őseik keresztülmentek. Az a kívánalmuk, hogy megszabaduljunk ezektől a elnyomóikra emlékeztető emlékművektől, érthető; és az is érthető, hogy ezt osztják a liberálisan gondolkodó amerikaiak milliói is.

Azt mondani, hogy ebben az ügyben mindkét oldalnak igaza van, akárcsak a polgárháborúban (amelyet a déliek még mindig, jogosan, az államok közti háborúnak hívnak), az nem lehet kifogás, nem lehet a rasszizmus (vagy az antiszemitizmusé), a sértő nyelvhasználat, a fehér felsőbbrendűség hirdetői, a Ku-Klux-Klán vagy a neonácik mentegetése. Feltételezem, hogy az amerikaiak nagy többsége szégyenletesnek és aggasztónak találja ezt; mindez ellentétben áll a Függetlenségi Nyilatkozat szellemével és mindennel, amit az amerikai álom alatt értünk. Kétlem ugyanakkor, hogy ezeket a szélsőségeseket el lehet hallgattatni, mivel kétlem, hogy fogékonyak az érvekre. 

De nézzük a másik oldalt. Mi van a liberális és a fekete Amerikával? Az első, amit mondhatok az az, hogy akár felfogták, akár nem, ők nyerték a vitát. Övéké a jövő. A fehér felsőbbrendűséget hirdetők csak a múltat birtokolják. Ők vesztettek, és az táplálja a gyűlöletüket és az erőszakot, hogy ennek tudatában vannak, még ha ezt be sem ismerik, akkor is.

A fekete és a liberális Amerikának meg kellene fontolnia azt a bölcsességet, amit Churhill említ háborús emlékirataiban: »Háborúban: határozottság. Vereségnél: dac. Győzelemnél: nagylelkűségé. Békében: jóindulat.« Ők, mint említettem, megnyerték a háborút, mind intellektuálisan, mind morálisan. Most a nagylelkűségnek és a jóindulatnak van itt az ideje. Hagyjuk a konföderációs szobrokat ott, ahol állnak. És hagyjuk, had lobogjon tovább a konföderációs zászló. Ezek a történelmünk részei, és annak kellene tartanunk őket, amik: a vereség szimbólumainak. Nem árthatnak senkinek, aki nem akarja, hogy ártsanak neki.”

 

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/116330