Borítékolható dilemmák

Miért ne lehetne vitatkozni a választójogról?

2017. augusztus 7. 08:58

Írta: Constantinovits Milán

Élénk visszhangot váltott ki a Jobbik ötlete a szavazójog szűkítéséről: sokan egyenesen a demokráciát temették, mások arra figyelmeztettek, hogy ennyi erővel a féllábúaktól is megvonhatnánk. Pedig a felvetés tényleg megér néhány higgadt gondolatot, a választójog nem szent tehén.

Múlt héten állt elő a jobbikos Dúró Dóra az aktív választójog korlátozásának ötletével, elgondolása szerint az általános iskola elvégzése jelenne meg újabb kritériumként. Túl azon, hogy a javaslat kiválóan körbecsócsálható gumicsont a kampányidőszak előtt, a visszakézből érkezett reakciók elgondolkodtatóak. Tényleg ennyire szent tehén jelen formájában a választójog? Engedjük el a Fidesz által most különösen irányadónak tekintett uniós direktívákat, gondolkozzunk kicsit a felvetésről!

Néhány alaptézis sebtiben:

1) Igenis van létjoga a választójog újrafogalmazásáról való társadalmi diskurzusnak. Mindenféle közgondolkodást elvág az a mentalitás, hogy vonunk egy kört, miszerint erről beszélhetünk, erről pedig nem. A tabusítás, a gondolkodás egyirányúsítása soha semmit nem vitt előre más témákban sem, ahogy az a Charlie Hebdó-tragédia tanulsága is volt.

Nem ördögtől való a választójoggal való bűvészkedés: lehet korlátozni, elvenni, vagy csupán külön kérésre megadni.

Nézzük csak: a kiskorúakat eleve kizárjuk, a cselekvőképességét elvesztőektől megvonjuk, és jogerős bírósági ítélettel is eltilthatunk valakit a közügyektől való gyakorlástól. Vagy ki is terjeszthetjük, ahogy azt a kormányt tette régi adósság törlesztéseként a határon túli magyar közösségek irányába. Vagyis nem elidegeníthetetlen és nem eltörölhetetlen a választójog jelen formájában.

Ezért is kifejezetten kétszínű és káros az az általános megdöbbenés, amely kormány- és ellenzéki oldalon övezte az egyébként provokatív javaslatot.

2) Nem attól működik jól egy demokrácia, hogy a választójog kapuját minél szélesebbre tárjuk. Közkeletű tévhit, hogy egy demokrácia minőségét ez jellemzi: az USA alkotmánya is folyamatosan formálta a választójog fogalmát, és számos államban ma is érvényben van például az írástudáshoz kötése. Ahogy egyébként az életkori cenzus is államonként ingadozó.

3) A szavazójog jelen formájában minden működő modellben korlátozásokat tartalmaz: a keretek meghatározása ugyanakkor képezheti vita tárgyát. Nyilvánvalóan valahogy körbe kell rajzolni a választójogúnak tekintett állampolgárt, de közel sem egyértelmű, milyen motiváció jut érvényre.

Az uniós jogba például belefér a választójog alsó korhatárának eltérő meghatározása: Ausztriában elég a 16 évet betölteni, de Lengyelországban például 21 évnél húzódik a cenzus.

Visszatérve a jobbikos felvetésre, akkor mégis miért zsákutca a párt javaslata?

Egyrészt az írástudás feltételként támasztása nem garantálja, hogy önálló, megalapozott, racionális döntést hoznak majd a választópolgárok. Ahogy Dévényi István jegyezte meg pikírten: egy facebookos álhírfelismerő cenzus sem lenne értelmetlen. (Személyes empíria: sokszor például diplomások tekintenek mérvadó hírforrásként ezoterikus oldalakra, ahogy mondjuk Szabó Péter életmódguru sekélyes igazságainak is számtalan, egyébként magasan kvalifikált rajongója van).

Mi alapján jelenthetjük ki akkor, hogy aki nyolc osztályt sem végzett, feltétlenül manipulálható? Korrelációt bizonyára ki lehet mutatni az aluliskolázottság és a befolyásolhatóság között, ugyanakkor egy ilyen korlátozás nem csökkentené a szavazatvásárlást, a manipulációt. Az meg egyébként sem határozható meg objektíven, hogy mi számít szuverén és kiérlelt döntésnek.

A jobbikos kezdeményezés motivációja ugyanakkor érthető, a kérdést sokan feltették már: tényleg mindenki ugyanolyan felelősséggel képes döntést hozni közös ügyeinkben? Pontosabban, számít-e az, hogy ki milyen mértékben és tájékozottsággal képes befolyásolni demokráciánkat?

Ilyenkor abba a kocsmai alapdilemmába futunk bele, hogy egy magas intelligenciájú, közügyekben jártas akadémiai doktor szavazata ugyanannyit ér-e mint egy iskolázatlan, tájékozatlan polgártársunké?

Persze e megközelítés is hibádzik: ha valaki akadémikus, még gondolhat marhaságokat, másrészt a választójog nem feltétlenül a racionális döntés képességéről szól.

A pragmatikus értelmezés (az szavazhat, akinek érintettsége és kompetenciája van közös ügyeinkben) mellett ugyanis legalább olyan fontos a szimbolikus is. A választójog kifejezése annak a társadalmi egyenlőségnek, ami de facto sosem fog létezni, ugyanakkor de jure igenis fontos, hogy létezzen.

Emiatt disszonáns, hogy az első megközelítést zászlóra tűzők, a határon túli magyarok választójoga ellen háborgók támadják a javaslatot a legvehemensebben. Épp azok, akik a legkevésbé iskolázott, közügyeinkben járatlan rétegek szavazójogában nem, viszont mondjuk az erdélyiekében nagyon is találnak kivetnivalót.

Ezért inkább csak néhány javaslatot fogalmaznék meg a továbbgondolkodás irányához:

– A szavazójog olyan demokratikus aktivitás, amely az elkötelezettség fokmérője: tehet is érte a választópolgár, például kötelezően regisztrálhatna. Nyilván ez számos technikai kérdést is felvet, azonban vannak működő modellek, ahogy erre egyébként a Fidesznek is volt egy – az Alkotmánybíróság által elkaszált – felvetése 2012-ben.

– Ne írástudáshoz vagy iskolai végzettséghez, hanem közjogi tájékozottsághoz, alapvető intelligenciához kössük a választójogot. Miért is ne lenne elvárható, hogy egy választópolgár, ha nyolc osztállyal nem is, de azzal a tudással rendelkezzen, hogy mit is jelent a szavazata, hogyan hasznosulhat, mik között választhat stb.?

– Szorosan kapcsolódva az előző ponthoz: az iskolai oktatásban sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetni államberendezkedésünk működését, a választási rendszert egyszerű példákkal bemutató, az állampolgári felelősségvállalást átültető foglalkozásokra. Nem középiskolában, már általános iskolában: azok a mélyszegény rétegek, amelyek épp a Jobbik javaslata nyomán kerülnek távol a voksolás lehetőségétől, el sem jutnak a középiskoláig, esélyük sincs ezzel az iskolában találkozniuk. Ugyanez működhet a felnőtteknél is.

– Pragmatikus-populista dilemma: miért is kőbe vésett az életkori megkötés? Egy 16 éves közeljövőjét is nagyban befolyásolhatják a következő kormány felsőoktatási intézkedései. Miért ne dönthetne a saját életéről? (Hozzátéve, hogy ez persze a választójognak nagykorúsággal járó állampolgári jogköröktől való leválasztását, külön kezelést is jelenti.) Vagy megfordítva: mi a garancia arra, hogy egy 90-es éveiben járó, hanyatló szellemi horizonttal rendelkező idős is felelős döntést hozhat, ráadásul egy olyan távlatról, amelyet lehet, már meg sem élhet?

Le kell szögezni, egyik modell egyik sem sebezhetetlen. Viszont érdemes lenne újragondolni a kérdést: nem olyan tökéletesre csiszolt demokráciánk, hogy a témával ne lenne érdemes foglalkozni. Hisztéria nélkül, józanul.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/115735