Civilizáció

Európa férfiatlanításáról

2017. augusztus 1. 15:14

Gágyor Péter
Mandiner

Egykoron amolyan békés, egyre könnyedebb jövőben reménykedtem. Úgy tűnik, utópiák rabja voltam. Ma Európa nem csak a maszkulin tulajdonságait veszíti el, de ezzel párhuzamosan a civilizációnk feminin arculatával is baj van. Mintha Európának valamilyen dekadensen semleges jellege volna kialakulóban. Nem valami vonzó portré ez.

Európa feminizálódott és így veszti el az arcát – jegyezte meg még 1990-ben Münchenben a kávéházi asztal mellett John Lukacs. – Talán a szerbeket kivéve – fűzte hozzá.

Eltitkoltam a megdöbbenésemet. Akkor nem tudtam értelmezni a jelentős történész szavait, amik ellenkeztek a belém nevelődött szemérmes és talán farizeus világképpel. A széteső Jugoszlávia, a katonai és félkatonai vérengzések, háborús bűnök európai feltámadása rettegéssel töltött el. Nem véletlenül: ez az össztársadalmi rettenet végigvonult az egész unión és mozdulatlanságba dermesztette.

Nem vitatkoztam, hiába nem értettem egyet a tanár úrral, hiába nem értettem igazán szavai lényeges üzenetét. Félig ivott kávémat kevergettem a mokkáskanállal, pedig cukor nélkül ittam a kávét. Még mondott pár mondatot arról, ha az országok elveszítik maszkulin jellegüket, akkor dekadenciába fordulnak és az a vég előjele. Majd más témákra terelődött rövid beszélgetésünk.

Bár azóta sajnos nem találkozhattam vele, a különös kijelentése mégis vissza-visszatért emlékeimben. és mint egy hűséges kísértettől, nem tudtam szabadulni tőle. További írásait felfokozott kíváncsisággal olvasva nyomát sem leltem felületes vagy felelőtlen megállapításoknak. Ráadásul emlékeimben a korábbi olvasmányaimból a történelem birodalmainak dekadenciája és agóniája csak erősítette szavai emlékét. Nem próféciaként mondta ugyan, mégsem aludt ki zsigereiben szavainak a visszhangja. Ha a Szovjetunió széthullása fölötti öröm hatására nem is hittem a történelem akkoriban mantrázott végében,

amolyan békés, egyre könnyedebb jövőben reménykedtem.

Úgy látszik azonban, nem lehetett megúszni e korban sem a divatozó utópiák megszédítő hatását.

Ledőlt a berlini fal, felszedtük a szétszedett vasfüggönyök aknamező-rojtjait, tagjaivá váltunk a NATO-nak, EU-nak, napirendre tértünk az új kapitalizmus viszonyai fölött. Igen, kissé csalódott, kesernyés szájízzel. Hirtelen egy új hatalmi rendszerben éltünk, amelyben a profit hatalma nem engedte kiteljesedni a társadalom nagy, szép kompromisszumát, az álmainkban kísértő ideális demokráciát. A nálunk boldogabb, gazdagabb európai országok és multicégek határozták meg az európai kelet-nyugati viszonyt. Képtelenek voltak lemondani zsigeri gyarmattartó szándékaikról, bennünk viszont zsigeri kurucos ellenállást ingereltek.

Mivel azonban Európa csak egy van, és a magyar hazánkon túl ez a földrész a közös hazánk, és ez az európai civilizáció, mint az anyanyelvünk is már a dns-ünkbe rögződött, féltjük a közös jövőnket és félünk a 21. század hozta riasztó jelektől. Naponta aggódunk civilizációnk jövője fölött. Igen, a zsigerek, mi magunk és az ősök tapasztalatai a tudatunk alá rakódnak és hívatlanul is fel-felbukkannak eretnek gondolatainkban. Tartunk kelettől és tartunk nyugattól is. Félelmeinket megszolgáltuk. Mintha Közép-Európa térképe arra tanítana, hogy hála nem létezik, csak érdekek.

John Lukacs gondolatait követve Európa nem csak a maszkulin tulajdonságait veszíti el, amire ma már egzakt, tudományos bizonyítékként felhozható a nyugati férfiak spermiumszámának való csökkenése, de ezzel párhuzamosan a földrészünk, a civilizációnk feminin arculatával is baj van. Mintha Európának valamilyen dekadensen semleges jellege volna kialakulóban. Nem valami vonzó portré ez. Mára a nemek egyenértékűsége helyett a nemek viszonylagos egyenjogúsága következett be, némi patriarchális árnyékban. Sikerült felültetni a lóra, méghozzá fordítva a nyeregbe a szüfrazsetteket és velük együtt a nőket. A nők férfijogokat és -kötelességeket kaptak, miközben szinte nem csökkentek a hagyományosan női kötelességeik. Az „odaajándékozott” férfijogok és kötelességek viszont határozottan csökkentették, háttérbe szorították és gyakran felszámolták a társadalomban a női jelleget: devalválták, ahelyett, hogy kiteljesítődött volna.

Az elválaszthatatlan kölcsönösség jegyében viszont fokozódott a férfi jelleg eróziója is.

Ennek a riasztó jeleit érzékelhetjük társadalmaink mindennapi életében. Az álszabadságban tobzódó szexuális szabadosság gyakran a szingli életmódhoz vezet, ami végül keserves, társtalan magányban is végződhet, s amit az életből magányosan távozó egyén semmilyen luxusfogyasztása nem oldhat fel. Ma már európai civilizációnk önreprodukcióra képtelennek mutatkozik, ami maga a kollektív vég jelzése. 

Nem hihető, hogy az eddigi európai ethosznak minimális köze is lehet majd a népvándorlások után kialakuló új népesség több százados káoszon át kialakuló, esetleges új ethoszához. Európa végül is feladta maszkulin vonásait, vagyis lukácsi értelmezésben önmagát. A társadalmi szerkezet újraszervezésének jelszavakkal meghirdetett elképzeléseire ne is térjünk ki most: elég megjegyeznünk annyit, hogy jelen pillanatban feltűnően sok gyermektelen bürokrata-politikus található ennek a liberális projektnek a zászlóhordozói között.

Eközben a szabadság és a szabadosság fogalma a megkülönböztethetetlenségig egyre inkább összemosódik. Jelenleg már több tucat nemi identitásról értekeznek önmagukat tudományosnak vélő egyetemi tanszékek. Az indoeurópai nyelvek egy részében névmásváltozatokat kreálnak emiatt, ráadásul hangsúlyozottan elvárják.a nevetséges használatukat. A svéd Tucholsky-díjjal kitüntetett, ma Amerikában működő Masha Gessen meleg-mozgalmi aktivista „a házasság újradefiniálásáról és lerombolásáról” álmodozik és tart előadásokat valamelyik tengerentúli campusban. David Thorstad a pedofíliát a másság egyik logikus, nem büntethető válfajának minősíti. 

Szilvay Gergely könyvében arról ír: nem csak hozzáadni nem lehet a világegyetem és a természet törvényeihez a hirtelen támadt ötleteket (mint pl. az egyneműek családteremtő attitűdje) de elvenni sem lehet belőle! A hagyományos családmodell (Arisztotelész óta) az emberiség léte folytatásának a szándéka, és valóban csak általa valósulhat meg az emberiség potenciális és morális jövője, nem véletlenül szerves része a világképünknek. 

Az élet lényege és célja végül is a folytatólagosság. A lét ez által válik emberivé.

Európai civilizációnkban ennek a szent célnak a kipróbált egyetlen és egyetemes megoldása a család, ami mással és mássággal nem helyettesíthető. Ez a halhatatlansággal nem rendelkező emberiség egyetlen lehetősége, életének tragikus igazsága.

Ahogy Rocco Buttiglione mondja: „Ma talán ez a legnagyobb társadalmi igazságtalanság országainkban: a jólét hatalmas részét elveszik a családoktól és odaadják a gyermekteleneknek; a családok fizetik az új generáció felnevelését, a gyermektelenek pedig learatják a gyümölcsöket (…) Olyan kulturális forradalomra van szükségünk, amely a férfiasság és nőiesség archetípusainak értékelésére, tiszteletére tanítja az új nemzedéket”

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/115496