Intelmek – hogyan nézett szembe a migrációval a történelmi Magyarország?

2017. július 12. 13:15

Czopf Áron
Mandiner

Magyarország történelmét végigkísérte a migráció, mindig kihívás elé állítva az ország politikai vezetőit és társadalmát. A multietnikus magyar állam mindig egységes, hungarus identitást kínált fel a bevándorlóknak. De mihez asszimilálódhat jelenleg egy idegen? Nem elég politikai termékként újrahasznosítani a múltat, hanem mindenekelőtt saját kultúránk reprezentánsaivá kell válnunk és a gyakorlatban kell kamatoztatnunk európai, keresztény államiságunk örökségét.

A jobboldali ember rendszerint a végvári vitézt ismeri fel magában, ha a déli határon keletről jött idegenek mozgolódnak, a baloldali pedig befogadó és toleráns királyok után kutat a történelemkönyvek lapjain. Lefújja a port Szent István Intelmeiről, kinyitja és tessék! Ott áll feketén-fehéren: „Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő.”

Mielőtt egy másik Szent István-idézettel kiegészíteném ezt a gondolatot (lásd a cikk cégén), vázlatosan tekintsük át, hogy történelmi léptékben mit jelentett Magyarország számára a migráció, ami kétségtelenül mély nyomokat hagyott az elmúlt ezer évünkön. 

A szervezett betelepítés eszköze és a spontán migráció Magyarország fennmaradása szempontjából akkor volt döntő jelentőségű, amikor a nagy kiterjedésű országot a végső demográfiai összeroppanás és függetlenségének elvesztése fenyegette. A Magyar Királyság azért volt képes megújulni ezekben a krízishelyzetekben és azért fordíthatta a migrációt a maga javára, mert

a multietnikus magyar állam egységes, hungarus identitást kínált fel

és kiváltságok formájában előnyöket tudott biztosítani a jövevények számára, de erőt is tudott mutatni, amikor arra volt szükség.

Szent István királyságában körülbelül egymillióan éltek, így a Szent Római Birodalom és Bizánc közé ékelődött országnak létkérdés volt a munka- és haderő minél gyorsabb növelése idegen telepesek behívásával. A későbbi királyok is általában igyekeztek kedvező letelepedési feltételeket teremteni a nyugatról és keletről érkező népek számára. A keresztény franciák, olaszok és németek stb. mellett szép számmal érkeztek keletről pogányok, muszlimok és zsidók.

II. Géza idejében Abu Hamid al Garnati muszlim vándorprédikátor kérdőre is vonta az országot védő muszlim besenyőket és horezmieket, miért vették át a keresztények szokásait. „Minden oldalról keresztényekkel vagyunk körülvéve” – felelték az asszimiláns migránsok.

Bár Szent László – akin a kulturális relativizmus jeleit nehéz lenne felfedezni – olyan törvényt hozott, amely szerint az iszlámra visszatérő „izmaelitákat” el kellett űzni, és sok más korlátozás érte a jövevényeket.

A magyar uralkodók ezekkel együtt is kifejezetten toleránsnak számítottak a más vallásúakkal szemben, és

úgy használták a betelepítés eszközét az ország megerősítésére, hogy közben nem engedtek a keresztény királyság koncepciójából. Volt mihez asszimilálódni.

Az Árpád-kor egyik legkomolyabb migrációs kihívását a kunok integrációja jelentette. A letelepedett magyarok számára a mongolok elől menekülő pogány nomádok az ellenség előhadának tűntek, ami zavargásokhoz és öldökléshez vezetett. A tatárjárást követően, amikor az ország demográfiailag, katonailag és csaknem minden szempontból megtört, IV. Béla ismét a betelepítés eszközéhez folyamodott.

A külföldi telepesek a török hódoltság után jutottak ismét kulcsszerephez az ország újjáépítésében. Az elnéptelenedett területekre minden irányból érkeztek a bevándorlók. A Habsburg-uralkodók a közkeletű felfogással ellentétben nem a magyarság iránti izzó gyűlölettől vezéreltetve döntöttek az ország idegenekkel való benépesítése mellett, hanem a felszabadított királyság megerősítését tűzték ki célul. A Kárpát-medence etnokulturális viszonyainak gyökeres átrendeződését a török hódoltság hozta meg. Az ország felekezeti és (ezzel szoros összefüggésben) politikai, hatalmi érdekek mentén való megosztottsága máig ható megrázkódtatáshoz vezetett. Esterházy Pál nádor, aki sokat tett az ország talpra állításáért, ezt a megosztottságot tartotta a romlás okának:

„Amíg ugyanis ez a nemzet egy vallásban imádta az Istent, és ennek szentséges anyját pártfogójaként tisztelte, s hódolt az égieknek, igen vitézül megállta a helyét minden balsorsban, s vagy leigázta, vagy megsanyargatta ellenségeit. De miután mindez semmivé vált, és szakadás kezdődött először a vallás, majd a politika terén is, akkor végül ez a virágzó monarchia, amely eddig rettegésben tartott minden szomszéd népet, lassanként hanyatlásnak indult és magára vette örök gyalázatára, a szomszédos országok igáját.”

A kulturális integritás (nem homogenitás!) felbomlásából egyenesen következik a politikai összeomlás és a kiszolgáltatottság. 

Nemcsak a természet irtózik az ürességtől, hanem a kultúra is.

A kultúrájában meghasonult, attól elidegenedett társadalom nem állhat fenn, helyét más kultúra, más nép tölti ki.

A török hódoltság, Magyarország történelmének kétségkívül legsúlyosabb katasztrófája tette elkerülhetetlenné azt az etnikai átrendeződést, ami nem a magyarság koncepciózus gyengítését célozta ugyan, de a nemzetiségi törekvések kibontakozásával Trianonhoz vezetett.

Belátható, hogy a nacionalizmusnál kevés dolog képes végzetesebb csapást mérni egy szupranacionális monarchia egységére. Ez történt és ennek nyomán indult meg egy újabb nagy tehertételt jelentő migrációs hullám: a határon túli magyarok tömeges betelepülése a trianoni Magyarország területére. Az első világháborús összeomlás, a vörös terror és Trianon után a Horthy-rendszer örömmel nyújtott volna segítő kezet a hozzá lojális magyar bevándorlóknak, de a vesztes háború terhétől sújtott ország csekély mértékben tudott segíteni a keresztény, magyar, általában jól képzett menekülteken. Vagonokban sínylődtek.

Ha hosszú időtartamon vizsgáljuk Magyarország történelmét, látnunk kell, hogy azt végigkísérte a migráció, mindig kihívás elé állítva az ország politikai vezetőit és társadalmát.

A tatárjárást és a török hódoltságot követően hamvaiból kellett újjászületnie az országnak, és nem volt ez másképp Trianon után sem.

A nagy zászlólobogtatás közepette azonban kár lenne megfeledkezni arról, hogy ez a tragikus békediktátum tette történelme során először „egy nyelvű és egyszokású”, egyszersmind „gyenge és esendő” országgá Magyarországot. 

Ha a történelem ismét hasonló próbatétel elé állítja ezt az országot, akkor nem csak idézni kell Szent Istvánt, hanem meg is kell idézni a szellemét.

Jelenleg mihez asszimilálódhat (hasonulhat) egy idegen?

Nem elég politikai termékként újrahasznosítani a múltat, hanem mindenekelőtt saját kultúránk reprezentánsaivá kell válnunk és a gyakorlatban kell kamatoztatnunk európai, keresztény államiságunk örökségét. 

„Mert nehéz lesz megtartani e tájon királyságodat, ha szokásban nem utánzod a korábban királykodó királyokat. Mely görög kormányozta a latinokat görög módra, avagy mely latin kormányozta a görögöket latin módra? Semelyik. Ezért hát kövesd szokásaimat, a tieid közt kimagasló így leszel, s az idegenek dicséretére szert így teszel.”

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/114578