Közbeszéd

A tragikus parasztvakításról

2017. június 2. 18:26

Gágyor Péter
Mandiner

Bábeli kommunikációs káosz felé tartunk. Ezek a káros jelenségek egymásba fonódva a kommunikáció romlását erősítik, távlatilag feleslegessé, használhatatlanná teszik a társadalmi párbeszédeket. Katasztrofális történelmi sorsfordulókra emlékeztet ez az újabb, tragikus parasztvakítás.

„Az értelmiség fogalma idehaza meglehetősen zavaros. Ha analitikus értelemben használjuk, pontosítanunk kell, kiket írunk le vele, különben zűrzavar támad.” (Pogrányi Lovas Miklós: Értelmiségellenesség; Mandiner)

 

Közérthetetlenséggel küszködünk: áttekinthetetlen képzeteink halmaza kuszálja össze életfontosságú előítéleteinket. Alábbi írásomban szerény lehetőségeim alapján tovább gondolom Pogrányi Lovas szerintem jogos, valós és bölcs megállapításait.

A közhasználatú párbeszédeinkben, publicisztikánkban lebegő fogalmaink között jelentős, nem csupán az értelmiségieket érintő zavar támadt, ami már nem csupán a félreérthetőség forrása, hanem a rendszeres és tudatos félreértelmezések politikai, társadalmi lerakata, kézi raktára. Fogalmaink, szavaink a szabatos alkalmazás hiányában devalválódnak a szabados használattól, jelentésük értelmezése gyakran tetszőlegesen választható, manipulálható; és így eleve nem tölthetik be eredeti feladataikat, szellemi küldetésüket az emberek közötti közérthető párbeszédekben.

Ez a jelenség a társadalmi véleménycsere (csoporton belüli kommunikáció) jelentőségét, mármint az eredendően is csak megközelítőleg pontos üzenetváltást gyöngíti, hitelteleníti, sőt érthetetlenné teszi. Vagyis az elvárható érthetőséget hatályon kívülre sodorja. Szinte valamennyi párbeszéd elveszíti tájékoztató szerepét.

Ennek a tájékoztatási zűrzavarnak a tobzódását élhetjük meg a sajnos korán elindított választási kampány jóvoltából

a publicisztikai „műremekekben”, az óriásplakátokon, a média valamennyi csatornáján és a közbeszédben egyaránt.

Különösebb ötletesség sem kell: elég, ha a kiszemelt személyre, mozgalomra, pártra alvilági jelzőket illesztget a szemfüles ellenfél. A logika szerepét a nyelvhasználat, az egyezményes beszédszimbólumok helyét a szavak fogalmi jelentésében egyfajta alkalmazott és átmeneti szimbólumok veszik át. Így válnak a „tiszta ész” helyett a sajátosan egyedi, önző szándékok (az egyéni és csoportos haszonlesés) gondosan vagy akár ügyetlenül elködösített, gyakran reptilis eszközeivé.

*

Az eredmény roppant kiábrándító. A vezető politikusai eleve hiteltelen kijelentéseket tesznek és cinkelt érvekkel vitáznak egymással. Mögöttük csak a rövidtávú profitszerzés érzékelhető.

A szavak – mindegy, melyik anyanyelven – a világ felfedezésének a lépcsőfokai. Az írni-olvasni tanuló gyermek, miután sikerrel fejti meg az első szavakat a különös jelek, a betűk kusza világában, feltétlenül hinni kezd a leírt, kinyomtatott, leginkább a médiában megjelenő fogalmaknak, véleményeknek. Bár később rá kell döbbennie, hogy csúsztatások, sőt jelentős hamisítások is lehetnek a neki is felkínált üzenetekben – mégis tudat alatt, mintegy reflexként megőrződik benne felnőtt korban is az a reakció, hogy első látásra komolyan veszi az üzenetet.

Tehát, ha valakiről különféle nyilvános eszközökkel nyilvánosan azt hirdetik, hogy lop, csal, hazudik, maffiavezér, és még a megbélyegzések további füzérével is mocskolják, akkor ez az üzenet egyensúlyát veszti el, tudat alatt téveszthet meg. A nyilvánosság ilyenkor mintha hitelesítene valami ismeretlen tényt, hiszen nyilvánosan csak a közre tartozó, ahhoz kapcsolódó szempontoknak volna helye. Az ember életének is csak bizonyos szelvénye tartozik a nyilvánosság elé – s itt ne soroljuk fel az árnyékszékre, hálószobára vonatkozó jelenségeket, illetve ezek vulgáris lelki hasonmásait. Ezért, ha valakiről nyilvánosan hirdethető, hogy lop, csal, és így tovább, akkor baj van az üzenet etikai minőségével és alapjában érthetetlen/értelmezhetetlen,

Amennyiben ezek a jelenségek mégis bizonyíthatóak volnának, akkor miért nem a törvénykezésre tartoznak? Miért lehetnek a politikai harc, kampányok oda nem illő, feltételezhetően hamisított elemei? Ha viszont nem bizonyíthatók ezek a feltevések, akkor vádaskodásokról beszélhetünk, amik az ártatlanság vélelmének törvénybe foglalt súlyából eredően semmivel sem különbek a lopásoknál, csalásoknál, sőt! 

*

„Hozzám már hűtlen lettek a szavak” – írta Babits Mihály Jónás imájában, talán így jósolta meg a jövőt, a bábeli káosz felé lépegető korunkat. Még értjük a közös szókincsünk jelentős részét, de előszeretettel félreértjük, félreértelmezzük, vagy számunkra kedvező, gyakran cinkelt pozícióba helyezzük az üzeneteket,

amivel sikeresen alakítunk ki „protobábeli” kommunikációs zavart.

Aminek bizony súlyos következményei vannak, és a jelenlegi álpári beszédeknél is vészesebb láncreakciót indítanak be. Hasonló jelenség ez a felelőtlenségeink krónikájában a klímaváltozás történetéhez. Meghallgatjuk a veszélyt előre is jelző statisztikai jelentéseket, majd műanyagot dobunk a kazánra és lelkiismeretünket filléres takarékosságunkkal nyugtatgatjuk meg. Etikánk, ha van, bizony kis dolgokban is benne rejlik. Az üzenetek lényegének minden ügyeskedő megkerülése a társadalmi morál felszámolásához vezet, hasonlóan ahhoz, amikor az ünnepek és hónapok jakobinus átnevezésével próbálkoztak eredménytelenül.

Katasztrofális történelmi sorsfordulókra emlékeztet ez az újabb, szándékaiban végül is tragikus parasztvakítás.

Bár e csoportos rövidlátás kívülről nézvést és önmegnyugtatás gyanánt tőlünk független sorscsapásnak is érzékelhető, de mégsem az. Hiszen társadalmunkban az üzenetek félreértelmezésének szinte rituális kondicionálása mindennapos gyakorlatunknak számít. Eltekintvén a bértollnokoktól és az álneveken publikáló, kommentelő, sötétben bujkáló, jakobinus lendülettel változékony igazságaikat hirdető heroldoktól, azt kell megállapítanunk, hogy már maga az eredetileg tárgyilagos küldetésű eszköz, a nyelv sérül így meg, ráadásul egyre végzetesebben.

Ha a beszélt nyelvünk érvényes kánonja elleni vétségekről szeretnénk gyanúnkat alátámasztó napi pillanatfelvételeket érzékelni, elég, ha végigszemezgetjük rádió- és tv-adóink gazdag kínálatát. A privát műsorszórók esetében a hivatásos beszélők, szpíkerek (ezért kapják a fizetésüket!) nagyobbik fele nyelvrontóan hangsúlyoz, nyelvtani és szórendi hibák tömegét produkálja. A reklámokat ebben az esetben nem is említjük, mert ez a „műfaj” maga a nyelvrontás bugyuta műhelye. Az állami médiában valamivel jobb a helyzet, kár, hogy nem áll rendelkezésünkre erről az állapotokról felmérés, pedig erre valóban nagy szükség lenne.

*

A beszéd grammatikai és hangtani szabályainak figyelmen kívül hagyása mintha el akarná hitetni a társadalommal (mintha erre kondicionálná), hogy teljesen mindegy, mit hogyan mond. Légy került a leveses tányérunkba. Ez nem csupán gusztustalan, hanem eleve kiváltja az elutasításainkat.

Ezek a káros jelenségek egymásba fonódva a kommunikáció romlását erősítik, távlatilag feleslegessé, használhatatlanná teszik a társadalmi párbeszédeket.

Jelenleg ott tartunk, hogy még a véletlenszerűen megszólított riportalanyok nagyobbik része is helyesebben, szabályosabban beszéli a nyelvünket a profiknál. 

Minél inkább háttérbe szorul a nyelvi és hangtani szabályokba is kódolt logika, annál inkább az ösztönös szenvedély, sőt álszenvedély, a jakobinus jellegű mozgalmak örök vészhozó jelensége veszi át a főszerepet, válik divatos sikké a médiában és még markánsabban a tüntetések szónoklataiban. Mögötte lappang a pénzen túli „fűtőerő”, a végig nem gondolt gondolat, a féltudás, a félműveltség, ami vélelembe ringatja a mindenáron lázadó ősi (tán reptilis) vágyakat – kialakítva azokat az ellenőrizetlen, de mégis oly emberi meggyőződés-fragmentumokat, hogy ami éppen tetszik és nekem most éppen jólesik, az volna az egyetlen, egyetemes igazság.

Közben pedig felidézhetjük a még a diktatúra ellenére is „foxi-maxi egyetemnek” becézett, műveletlen kádereket ontó marxista esti egyetemek egyelőre még mindig múlhatatlannak tűnő utóhatásait. A társadalom elé tárható nyilvános megszólalásokra, írásokra azonban mindig csak a tudás akár (legalább) hipotetikus birtoklása, illetve annak keresése jogosíthatja fel a véleményével a nyilvánossághoz szóló, a közösséget befolyásolni szándékozó közzétevőjét, mind az utcai tüntetéseken, mind a médiában – különben összeomlik a bábeli toronnyá torzított civilizációnk.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/112514