Értelmiségellenesség – a jobboldali jakobinizmus természetéről II.

2017. június 1. 06:58

Pogrányi Lovas Miklós
Mandiner

Az elmúlt években a politikai cselekvés példátlanul felmagasztosult. A jobboldali jakobinusok olyan publikációkat közölnek, amelyek tervezett politikai kommunikáció részei. Céljuk: kampánycsend létrehozása a holdudvaron belül.

Előző írásomban azt állítottam, hogy a magyar jobboldalon belül is teret hódított az a mentalitás, amely a kizárólagos véleményformálás igényével lép fel, társadalmi kérdésekben nem tűri el az érdemi vitát, és elfogadhatatlannak tartja a hatalommal szembeni bármiféle kritikát. E mentalitás képviselőit a „jobboldali jakobinus” szóképpel jellemeztem. A fent körülhatárolt közeg tagjainak egyik meghatározó jellemvonása az értelmiség-ellenesség.

Jelen írásomban ezt a jelenséget szeretném röviden körüljárni. 

Párhuzamos értelmiségfogalmak

Az értelmiség fogalma idehaza meglehetősen zavaros. Ha analitikus értelemben használjuk, pontosítanunk kell, kiket írunk le vele, különben zűrzavar támad. A jobboldali véleményformálók különböző körei egészen mást értenek alatta, és ennek megfelelően a vita – ha nem vigyázunk – süketek párbeszédévé alakulhat.

Az értelmiségfogalmak kultúrkörönként igen különböznek. A német leginkább a Gebildete szót használja, a francia az intellectuel-t. Az angolszász irodalomban számos kifejezés született a szellemi elit azon tagjaira, akik közéleti kérdésekben is megnyilvánulnak, ilyen például a man of letters (Carlyle), clerisy (Coleridge), vagy a baloldali mellékértelemmel megterhelt (public) intellectual. (1)

A gazdag jelentésű, magyar értelmiség szavunk ebben a leszűkített értelemben vált furkósbottá egyesek kezében – az utóbbi időben. 

A közép-, illetve kelet-európai kis nemzetek körében használt értelmiségfogalmak azonban (az eltérő társadalmi fejlődés és a keserű politikai tapasztalatok okán) lényegesen különböznek a nyugatiaktól. (2)

A mi régiónkban e szerephez egy összetett elvárás-rendszer tapad: A „nem-értelmiségiek” (vagyis az alacsonyabban képzett néprétegek) azt várják, hogy az iskolázottabbak képviseljék érdekeiket, megfogalmazzák az egész közösséget érintő problémákat. Ez az elvárás minden vitát kizáróan jogos: az írástudók (és beszélni tudók) felelősséggel tartoznak azon honfitársaikért, akik megkeresték az ő képzésüknek, formálásuknak az árát, és többnyire el is tartják őket életük végéig. Az értelmiségi e mandátuma nem formális, hanem tekintélyen alapuló. 

A keresztény értelmiségi lehetséges szerepe

A közfelfogáson túlmenően azonban, egy keresztény ember ennél többet is elvárhat az értelmiségtől: tartsa a szemét a hatalom gyakorlóin és kérje számon rajtuk azon erkölcsi elvek érvényesülését, melyeken kultúránk, közös életformánk alapszik. E kívánalmat fogalmazza meg T. S. Eliot, amikor a Community of Christians kifejezéssel írja körül a szerepet. Eliot értelmisége egyfajta véleményformáló elit, „elsősorban nekik kellene a mindenkori kormányzatot az említett ’keresztény kereten’ belül tartaniuk”.  A keresztény értelmiség tagjait ugyanis „tudatos elkötelezettségük és közös értékviláguk alkalmassá tenné arra, hogy a ’nemzet lelkiismeretének’ a szerepét töltsék be” – összegzi a költő-filozófus álláspontját Egedy Gergely. 

Meglehetősen abszurd, de mostanság nekünk, konzervatívoknak bizonygatnunk kell, hogy a mi oldalunkon, a mi hőseink között is akadnak olyan szerzők, akik úgy gondolják, hogy a szellemi elitnek joga és kötelessége megszólalni elvi jellegű kérdésekben!

Jakobinus tendenciájú jobboldali elvbarátaink nem feltétlenül vitatkoznának a fentebb említett szerzőkkel, azonban e kritikus szerepkör tényleges megélése zavarja őket. Ez teljesen egyértelmű a professzorok és akadémikusok ellen indított lejárató hadjáratból.

Meglepődni nincs okunk: az elmúlt években a politikai cselekvés példátlanul felmagasztosult.

Ennek első számú oka a jelenlegi miniszterelnök képességeiben rejlik, személyében az elmúlt fél évszázad legtehetségesebb vezetője irányítja az országot. A XX. század közepe óta egészen biztosan nem volt olyan államférfi, aki az ellenszél dacára ilyen hatékonysággal volt képes kormányozni az ország hajóját. E politikai teljesítmény révületbe ejti a véleményformálók jelentős részét, és úgy gondolják, ki kell kapcsolniuk lelkiismeretüket. Nincs más dolguk, mint ámulni, milyen elemi erővel tör előre a praxis. Az elmúlt évek hibáit, esetenként bűneit szóvá tenni szerintük elfogadhatatlan dolog, hiszen az „irány alapvetően jó”.

E vélemény persze szabadon vállalható, a probléma akkor keletkezik, ha kizárólagosságot követel magának és minden jobboldali értékrendű véleményformálót a hatalom szolgálójának szerepkörébe kívánnak berántani. Aki nem tartja a sort, azt pedig megbélyegzik, személyét megalázzák, nevetség tárgyává teszik. 

Igazodás vagy önállóság

A kritikus szerepkör iránti indulatoknak azonban van egy másik említésre méltó oka is: a frusztráció. Jakobinusaink között akadnak szerény képességű emberek, akik úgy vélik, hogy Magyarországon ma minden a lehető legjobban megy – de a komolyan vehető szellemi embereik maguk is látják a hibákat és bűnöket. Azok korrekciójához azonban nem akarnak vagy nem tudnak hozzájárulni, mert maguk is a Rendszer foglyai.

Jakobinusaink túlnyomó része közvetlenül a hatalomtól vagy annak szatellit szervezeteitől kapja fizetését, és feldolgozhatatlan számukra, ha egy konzervatív értékrendű ember önálló szellemi felfogást alakít ki, nem pedig az igazodás lehetőségét keresi. 

Az értelmiségellenesség azonban – fájdalom – maga is virtigli értelmiségi attitűd: képviselőinek jelentős része nem újságíróként szerzett hírnevet és befolyást, hanem többnyire objektív ismérvek alapján is értékelhető szellemi munkával. Személyes brandjét bocsátja áruba, és szerzőként, tanárként, kutatóként szerzett tekintélyével támasztja alá véleményét.

Magyar jakobinusaink mentalitása tehát számos hasonlóságot mutat a franciaföldön petíciógyártásban megőszült sorstársakéval, akikről remekműveket írt Jean Sévillia vagy Tony Judt. Működésük megfelel a „médiaértelmiségi” tankönyvi példájának, amely Pokol Béla megfogalmazása szerint a következő:

„Ideáltipikus tisztaságban három jellemző megadásával ragadhatjuk meg ezt a figurát: először is több-kevesebb mértékben valamilyen szakmai (irodalmi, filozófiai, valamilyen társadalomtudományi stb.) teljesítmény birtoklását fel kell tudnia mutatni, vagy legalábbis ezt a szélesebb szellemi (…)  körök számára valószínűsítenie kell; második jellemzője, hogy rendszeresen jelen van a tömegmédiumokban, a sajtóban; és végül mindez csak akkor ad súlyt számára (…), ha egy csoportosulás tagjaként fejti ki tevékenységét a tömegmédiában.” 

Az értelmiségellenesség szemfényvesztés

Mi következik ebből? Talán az, hogy a jakobinus médiaértelmiség nem képes érdemi vita folytatására? Korántsem. A helyes megfogalmazás: önként vállalt szelektív látásuk okán nem érdekeltek érdemi vita folytatásában. Helyette olyan publikációkat közölnek, amelyek tervezett politikai kommunikáció részei, ám eközben szavaik súlyát akadémiai, tudományos vagy közírói befolyásuk adja, tehát cselekvésük jellegzetes értelmiségi megnyilvánulás. Természetesen ez is rendjén van. Csak azért szögeztük le, hogy mindenkinek megadjuk, ami jár, és mindent annak nevezzünk, ami. Ils sont les arroseur arrosés. 

Az értelmiségellenesség tehát szemfényvesztés. E mutatvány során jakobinusaink tudatosan importálják az értelmiség-fogalomnak azon  - meglehetősen leszűkített – angolszász koncepcióját, amely idegen a magyar hagyományoktól. Ennek segítségével pedig megkísérlik rásütni a magukat konzervatív értelmiséginek tartó személyekre, hogy: Nini! Ezek bolondok! Hát, nem is tudják, hogy az értelmiségi lét ab ovo balos műfaj…!

Mint fentebb láttuk, ez nem más, mint visszaélés a kifejezésben rejlő többértelműséggel. Az „értelmiségiző értelmiségiek” nagyon is jól tudják, hogy a szónak számtalan jelentésárnyalata van. Ha máshonnan nem, akkor a körükben is igen népszerű Molnár Tamástól. [Az értelmiség alkonya (1961), magyarul: (1996). 

A megfejtés igen egyszerű. A jobboldali jakobinusok célja: kampánycsend létrehozása a holdudvaron belül.

Ennek egyik eszköze „az értelmiség térvesztése” című álprobléma felvetése. Ennek során azt bizonygatják, hogy az angolszász értelemben vett intellectual politikai szerepe visszaszorulóban van, ez neki fáj, ezért hőbörög. Következtetésük: nyugodtan figyelmen kívül lehet hagyni a jobboldali értelmiség véleményét alles zusammen. Nem csak a blogbejegyzéseket irogató doktoranduszokét, de a professzorokét is, egészen bátran. 

Mindezzel persze nem állítottunk túl sokat, mindössze a felszínen néztünk körül. A probléma ennél sokkal komolyabb és a törésvonalak mélyebbek. A vita végső soron filozófiai, és arról szól, hogy miben is rejlik politika és moralitás kapcsolata. Marad-e hely a politikában az erkölcsnek, számon kérhető-e és főleg számon kérendő-e a hatalom mindenkori gyakorlóin az erkölcsi elvek érvényesítése. 

E problémával foglalkozik majd cikksorozatunk harmadik része. 

***

Jegyzetek:
(1) Cyril O’Reagan, a Notre Dame Egyetem professzora 2017. május 23-án a bevettnek tűnő szóhasználattal szakítva intellectual-nak nevezte konferencia előadásának (PPKE BTK) hallgatóságát: az egyetemi tanárokat, kutatókat és doktoranduszokat.

(2) Közkeletű tévedés, hogy az „értelmiség” fogalom a Dreyfus-per környékén alakult ki. Ezzel szemben tény, hogy Karol Libelt lengyel költő, 1844-ben már a ma is használatos szellemi elit értelemben használta az ’intelligentsia’ kifejezést és sok energiát fektetett annak népszerűsítésébe. A szerepkör pedig az érett középkorban alakult ki (v.ö. Le Goff: Az értelmiség a középkorban; Molnár Tamás: Az értelmiség alkonya).

 

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/112427