Merre visz a macroni út?

2017. május 17. 16:35

Magyar Ágnes Zsófia
Mandiner

A dezertőröknek vagy a lojálisoknak áll a zászló az alakuló francia kormányban?

Emmanuel Macron megválasztása első pillanatától fogva borzolja Franciaország kedélyeit, meghirdetett gazdasági programja még az européerek között is okoz némi szkepticizmust, republikánus körökben pedig Edouard Philippe – idő előtti – miniszterelnöki kinevezése csak olajat öntött a tűzre. Az öreg kontinens és Franciaország újdonsült megmentője az új kormánynévsort szerda délután teszi közzé, csütörtökön pedig már sor kerül az első miniszteri tanácsülésre.

Macron, ígéretéhez híven, nem vesztegeti az időt, és rögvest belevág az ország újjáépítésébe. De elég stabilak lesznek-e a falak, nem épít-e kártyavárat a politikai jobb és bal összebékítésének letéteményese?

*

A szólásszabadság, s már-már a gyűlöletbeszéd határait feszegető francia szatirikus hetilap, a Charlie Hebdo is a macroni csodavárásnak ad teret e heti címlapján: Emmanuel Macron 64 éves feleségét várandósan ábrázolja, meglehetősen előrehaladott állapotban. A karikatúra ízlésesnek aligha nevezhető, ám a jelenlegi Franciaország problémáira (10 százalékos munkanélküliség, 2000 milliárd eurót meghaladó államadósság, az oktatás, közbiztonság elégtelensége, az agrárvidék riasztó elmaradottsága, stb.) érthető kétségekkel reflektál. Mindez azonban akár mellékes is lehet, ha maga a leköszönt elnök, François Hollande mondja. A vasárnap déli, búcsúzó twitter-bejegyzése ugyanis valóságos szürrealitásba hajlik: az egy ciklust futott exelnök elégedettségének ad hangot rövid üzenetében, miszerint nyugodtan hagyja el az Elysée-palotát, hiszen jobb állapotban adja át az országot, mint amilyenben azt találta 2012-ben. Bizonyos szempontból nézve kétségtelenül igaza van: ötéves ciklusa alatt kaptak például a melegek jogot a házasságra. De amellett se menjünk el szó nélkül, hogy

az elmúlt öt év alatt jutott el Franciaország addig, hogy mára a maastrichti kritériumok egyikét sem tudja teljesíteni.

Az éves deficit rendre túllépi a GDP 3 százalékát, és az államadósság is súlyosabb, mint a bruttó hazai termék 60 százaléka. A vandalizmusba torkolló tüntetések állandósultak, a terrorcselekménynek való kitettséggel Franciaországban ma már napi szinten kell számolni, a bérek és nyugdíjak vásárlóereje rég nem látott mélységben van.

Nem csoda, ha sokak szerint az ország talpra állításában az eddigiekkel szemben a republikánusok által felvázolt tervek kínálnak életképes alternatívát. Macron az általános, szociális – a jövedelmet, a nyugdíjat, a magánvagyont, a befektetéseket, a munkanélküli segélyt érintő – adót (CSG) emelné 1,7 százalékkal, s az így remélt 20 milliárd euróból finanszírozná a szociális ellátórendszer igazságosabbá tételét. Az újdonsült országépítő megértést és türelmet kér a nyugdíjasoktól, akiknek – mivel csak az adó normál kulcsát emelné meg – mintegy 60 százalékát érintené az intézkedés. (Ez egy havi 1500 eurós nyugdíjat kapó időskorú esetében 25 euró mínuszt jelent minden hónapban.)

A Les Republicains (LR) listavezetője, a lehetséges miniszterelnök-jelöltek között emlegetett François Baroin szerint az egykori En Marche!, ma már a REM (La République en marche) vezére egy gazdasági sokkot készít elő Franciaországnak. Az adóemeléssel szemben ugyanis a köztársaságpártiak a jövedelmet terhelő adó csökkentésével és a vásárlóerő növelésével indítanák be a gazdaság motorját, hogy a kkv-k foglalkoztató ereje, s ezáltal a termelékenység is növekedjen. Fókuszba tennék az elmaradott agrárvidéket, valamint az Hollande-ciklus alatt méltatlanul hanyagolt fiatalságot.

Programjuk színes és gazdag, de a mögötte felsorakozó egységes képviselet már problémás. Ennek egyik jellemző példája a hatalomátvétel másnapján történt miniszterelnöki kinevezés, Edouard Philippe esete. Az egykori UMP-s, LR-es, majd mára En Marche-MoDemessé vált, köztudottan juppéista politikus a jobboldal megengedőbb képviselői szemében is dezertőrré vált, akik nem átallottak csalódottságuknak hangot adni, s önös érdekektől vezérelt opportunista és áruló magatartásként értékelni Philippe kiugrását. Noha ki nem zárták a párt soraiból, de meglehetősen zokon vették, hogy az előző parlamenti ciklusban is gyengén muzsikáló Philippe (a 204 parlamenti hét alatt összesen 113 alkalommal szólalt fel, s a fenntartható fejlődési, valamint a védelmi bizottság tagjaként is átlagon jóval aluli részvételt produkált) hezitálás nélkül elfogadta a felkérést. A LR jelöltjei összezártak, s Macronnak – a magasztosan hirdetett jobb-és baloldal közti hasadás átívelését célzó szándékai ellenében – a jobboldali szavazótábor egyértelmű megtörési kísérletét róják fel. Véleményük szerint

a köztársaság eddigi legfiatalabb elnöke éppen olyan alattomos taktikával igyekszik megosztani a jobb-, mint nemrégiben a baloldalt.

Így vélekedik a LR főtitkára, Bernard Accoyer is, aki szerint Philippe önkéntesen csatlakozott a politikai ellenfél táborához. Az egykori oktatás-és ifjúságügyi miniszter, Luc Chatel nyílt levelet tett közzé a Facebookon: úgy vélekedik, hogy párttársa dupla hibát követett el: tévesen értelmezte a demokráciát, mivel nem várta meg a nemzetgyűlési választások eredményét, s ezáltal figyelmen kívül hagyta a választói akaratot, amely egyértelműen majd június 18-án késő este derül ki. Csatlakozott a kiábrándultságuknak hangot adók köréhez a LR szenátusi frakcióvezetője, a Fillon-közeli Bruno Retailleau is. A Loire-menti politikus szerint a menetelő Macron célja ezzel a lépéssel nem más, mint a választók fejében való zavarkeltés, ami azért is nagyon veszélyes, mert ezáltal abba a tévhitbe sodródhatnak, hogy nem maradt más ellenzéki menekülő útvonal, mint a szélsőséges pártok (zsák)utcája.

Persze, akad néhány (szám szerint 24, közülük mindössze 4 képviselőjelölt) olyan LR-es is szabadságharcos is, aki – mint hozzáállásán már a primaire-ek idején, majd a filloni botrányok hajnalán érzékelni lehetett – örül a macroni választásnak, így például Nathalie Kosciusko-Morizet, az előválasztás 2,6 százalékos eredményét felmutató egykori UMP-alelnök. A politikusnő büszke arra, hogy az ő pártcsaládja adja a miniszterelnököt a következő öt évre, ennek ára csak mérsékelten érdekli.

Kevésbé ez verte ki a biztosítékot a republikánusoknál, mintsem az, hogy szerintük a törvényhozási választások eredménye értelmében nyílt volna mód érdemben tárgyalni a lehetséges kohabitációról, a két oldal (a „közép” és a jobb) programjának részletes összehangolása után. Baroin sikereket kívánt párttársának az új poszthoz, de hangsúlyozta, hogy így jóval nehezebb lesz a munkavállalókat, a köztisztviselőket, a nyugdíjasokat célzó reformjavaslataikról, vagy éppen a szociális ellátórendszert átalakító terveikről tárgyalni, s a republikánus programelemeket megvalósítani. Chirac és Sarkozy többszörös minisztere szerint létezik olyan felállás, ahol működőképes a jobb-és a baloldal kooperációja, hiszen a francia polgármesterek szövetségének elnökeként ezt megtapasztalta, de a dezertőrökkel nehéz a közös hangot megtalálni.

Pedig az ország prosperáló irányba terelése embert próbáló feladat lesz, megszorításpárti gazdasági elemzők szerint bátor kézzel kell nekivágni a változtatásoknak, s Macronnak nem szabad megfutamodnia egy esetleges blokkoló ellenzéki akarattal szemben. A nadrágszíj-meghúzás értelmében szerintük újra kell definiálni a költséghatékonyság érdekében végrehajtandó létszámleépítés fogalmát, ki kell lépni a 35 órás munkahét keretei közül, meg kell reformálni a határozott időre szóló munkaszerződések és a részmunkadidő jelenlegi formáját, de újra kell szabályozni a munkanélküli biztosítás rendszerét is. Ahhoz pedig, hogy a munkavállalók érdekeit ne csorbuljanak, a szakszervezeteknek láthatóbbá kell válniuk: az utcára vonulás nem elég már, elavult módszer, helyette referendumokat és törvényjavaslatokat kell kidolgozni az eredményes érdekképviselet céljából.

Egyes társadalomtudósok szerint

a hidegháború végével fokozatosan beköszöntött új világgal – melyben már nem a politika, hanem mindinkább a gazdasági érdek mondja ki az utolsó szót – Emmanuel Macron tökéletesen korrelál.

A veszély abban rejlik, hogy ez a felszabadított új világ a radikális bizonytalanság korszakát hozza magával, melyből egyelőre nem tudni, merre visz az út.

Talán éppen ezért – noha veszített, mégis – ideológiai értelemben nyerhetett Marine Le Pen, aki a 21. század problémáját tökéletesen diagnosztizálta, ám annak sajátos orvoslására már nem kapott engedélyt. S 11 millió franciával a háta mögött joggal mondhatja, hogy a szakadék a szuverenisták és a pro-európaiak között nemcsak, hogy létezik, de őrülten kongatja is a vészharangot. A kérdés most az, hogy sikerül-e elhallgattatni a harangokat, vagy valóban kitör a veszedelem?

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/111964