Mit tehet a jobboldali értelmiségi?

2017. április 28. 08:00

Gágyor Péter
Mandiner

Érdekek vannak, anyagi, hatalmi érdekek – és minden más (nem is annyira ártatlan) dajkamese. Mert nem lehet más a politika!

Megjegyzések Pogrányi Lovas Miklós: A jobboldali jakobinizmus természetéről I. írásához

 

Egy olyan demokráciában, mely nem tiszteli a szellem emelkedett világát, s melyet nem ez utóbbi határoz meg, semmi sem állíthatja meg a demagógiát. A közélet a tudatlanok és műveletlenek színvonalára süllyed, ahelyett hogy a nevelődés és a kultúra szintjére emelkedés elve volna elfogadott és uralkodó.” (Thomas Mann)

Az alig rejtett kérdés Pogrányi Lovas Miklós írása nyomán az volna, hogy kik és mitől számítanak értelmiséginek? Attól, hogy valaki írni-olvasni tud, szeret, és sokat is olvas, már értelmiséginek számít? És ha igen, mennyire az?

Ha körbetapogatjuk az értelmiségi fogalom lényegét, pontatlan, semmi esetre sem abszolutizáló, még kevésbé hitelesítő eredményre és következtetésekhez jutunk. Mert tagadhatatlan a fajlagos műveltség jelenléte a francia jakobinusoknál, a bolsevikok lenini vezető gárdájánál, sőt Mao, Pol-Pot munkatársi környezete egyebek mellett értelmiségi csoportoknak is minősíthető. Mégis, tájainkon az általunk elképzelt idealizált értelmiségi nem szívesen sorolódna velük egy kupacba, hiszen feltételezhetően tőlük különböző érzelmi intelligenciával és ennek következményeivel, más etikai, morális előítéletekkel rendelkezik.

Talán a szokványtól eltérő fogalmat kellene keresni a szellem képviselőinek meghatározása közelítésére, akár bibliai szót, az írástudót – lehetőleg annak a kínálkozó, kapcsolódó fogalmával, az ethosz jelével: a felelős írástudót.

Gondolom így jóval kisebbé és kevésbé megtévesztően általánosítóvá válhatna a feltételezett halmaz és nem sugallna körmönfont kérdéseket, például hogy: értelmiségi-e a politikus. Azon túl, hogy jellemző-e a politikusokra az írástudók felelőssége vagy sem. A politikus többnyire harcos társadalmi szerepet tölt be a hatalom és az etika közt bukdácsoló demokráciánkban. Ez a jelenség bizony sokrétű vizsgálatokat feltételezne, el egészen a churchilli demokrácia-paradigmáig, vagy szélsőséges esetben Periklész száműzetéséig. A politikusok heterogén gyülekezete is, a csoportlélektan tanulsága szerint, általában olyan tulajdonságokat mutat vagy feltételez, amelyek szélsőségesen különböznek a politikus egyedek, illetve a csoport tagjai jellemző tulajdonságaitól. És ebben a paradoxonban kikerülhetetlen az azonos politikai pártok, frakciók, klikkek, stb. egyes tagjai véleményeinek szöges ellentéte a csoport olykor alapvető/megvallott jellemzőitől is. Tehát az adott csoportokon belül is minimálisan szükség volna az írástudók felelősségére, amit talán nevezhetnénk ebben az ideális helyzetben akár elvárt vagy feltételezendő pártetikának is.

Bicegő demokráciánk viszonyai között nehezen képzelhető el az egymással szembenálló politikusok között értelmes, tényekkel operáló párbeszéd. Sajnos ez egyre inkább igaz Európa boldogabbik felére is, a higgadtságára büszke Bundestagra vagy a hagyományaiban példamutató angol parlamentre egyaránt.

A politikai pártok napi gyakorlatának méltatlan kísérőjelensége az a bizonyos véd- és dacszövetség, amit tagjaikkal kötnek és szinte minden szinten (frakciók, megmondó emberek, saját médialovagok) érvényesítenek.

A dacszövetség oka és célja a védekezés az ellenzék gyakran jogos és nem ritkán méltatlan támadásai ellen, valamint a belső hierarchia megóvása. A pártok csoportjellege az informálisból formálissá válik, annak minden következményével. Nincs egyik oldalon sem érezhető belső politikai biztonság, még kétharmados győzelmek után sem. Tehát bármennyire értelmiséginek érzi magát a politikus, viselkedésében az ethosz szerepe, az írástudók felelőssége kénytelen-kelletlen csak jelszavakban érzékelhető, a kommunikációs gyakorlatban ez az idealizált elvárás azonban általában elmosódik.

A választásokban győztes pártok népszerűsége nyomán rögtön megjelennek a különféle társutasok, az új undokok, magukra öltik a párt formális csoportjellemzőit, és ettől a győztes csoport belső kohéziója bizonytalanabbá válik. A győztes párt ilyenkor (mi mást tehetne?) belső hierarchiája megerősítésére törekszik, hogy idő előtt szét ne essen. Értékítélete alkalmazkodik a túlélés machiavellista (fejedelmi) szabálykönyvéhez. Az egyén (olykor látszólagos) megbízhatósága, szellemi teljesítménye felülír minden más értéket, ki gondol már ilyenkor az írástudók felelősségére, a képzelt/elvárt értelmiségi szerep ragyogtatására? Etikáról, ethoszról a mindennapi gyakorlatban szó sem esik, jó, ha megmarad az elvárt morál maradékának a láttatása. A hasonló gondolkodási szisztémában önmaga stratégiáit megfogalmazó ellenzék különben bármilyen ürügyet megragad és rögtön támad. Minél kisebb a párt, minél inkább veszélyeztetett a parlamenti jövője, annál sakálibb agressziót mutat, mert nem lehet más a politika! Rokonszenves jelszó volt ez ugyan – de lényege az utópia.

Érdekek vannak, anyagi, hatalmi érdekek – és minden más (nem is annyira ártatlan) dajkamese.

A fentieket tagadva vagy elfogadva, hiába volna a bármelyik szép, okos és kormányzó erőnek is hasznos (mert ugye, lehetne) akár a például jelenlegi jobboldali értelmiség (szép szóval is oktató, játszani is engedő) kritikai eszmecseréje, de ez a szándék mégis kivitelezhetetlen. Mindegy, hogy jakobinus attitűddel vagy nélküle közelítenénk meg, gyakorlatban lényegében, etikájában nem működne. A korábban szerepeket játszó jobboldali nagy öregjeink, akik a fősodorból kikerültek – vélt vagy valódi sebeik tudatában rögeszmecserére rendezkedtek be. Inkább akár az ellenzék javára szólalnak meg, némi profétikus allűrrel. Fel sem mérik, hogy egy ellenkező irányú politikai mozgás felszámolná még azokat az eredményeket is, melyeket magányuk négy fala között elismerni kénytelenek. A marginalizálódott fiatalabb nemzedék is hasonlóan tesz, vagy próbál (kicsit megkésve ugyan) bejutni a pixisbe – esetleg új mozgalmakhoz próbál csatlakozni, ahol a neofiták buzgalmával pápábbá válik a pápánál.

Ugyanakkor hiszem, hogy a jobboldali valamint a baloldali értelmiség esetében is szükség volna az írástudók felelős együttgondolkodására. Talán zárt társaságokban, meggondolva minden szót. A szövegeiket nem publikálni, mert ezek nem bízhatók a média és különösen a névtelen kommentek patakjainak locsifecsi csobogásaira, a kommentek szennyvizeinek támadásaira. Kiadni a megfontolásra érdemes gondolatokat lehetne, kis, számozott példányszámban, és eljuttatni azokat néhány felelősen írástudó politikusnak. Így sem úszhatná meg ez a kezdeményezés sem a szokásos sakálvisszhangot és pánik hangulatú félreértelmezéseket.

Hogy ez nem demokratikus megoldás, hogy áporodott hangulatot áraszt a huszonegyedik század nyílt média viszonyai között, sőt még összeesküvés szaga is van… Thomas Mannal vigasztalhatjuk ezt a fajlagos tehetetlenséget. Szerinte ugyanis a szellem általában az arisztokratikus – és nem a demokratikus – módszerekben leli meg túlélése lehetőségeit.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/111301