Hollandiai látlelet

2017. március 17. 07:39

Zord Gábor László
Magyar Nemzet

Európának, ha gumikesztyűt húzva is, de kezdenie kell valamit Törökországgal.

„A Törökország és Hollandia, illetve Németország közötti csetepatét egyelőre nyilvánvalóan nem szabad túldimenzionálni. De akkor sem járunk el helyesen, ha csak múló epizódként, »helyi anomáliakánt« értékeljük a történteket. A nyugati, a NATO-szövetségi rendszerben mutatkozó törésvonalak, folyamatban lévő, ismeretlen kimenetelű változások egyik példájával állunk szemben, ezek pedig potenciálisan rossz hatással lehetnek térségünk jövőjére is.

A visszafogottság melletti legfontosabb érv, hogy egyes várakozások ellenére a válság nemhogy segített volna, hanem egyenesen rontott Geert Wilders bevándorlásellenes és euroszkeptikus pártjának eredményein a szerdán megrendezett hollandiai parlamenti választáson. A jobboldali radikálisok jól fésült kirakatembere a kampány véghajrájában ritka magas labdát kapott – a török szitokzápor formájában bizonyítékát az általa oly sokszor emlegetett muszlim agressziónak –, ám képtelen volt rá lecsapni. Dacolva a kereszttűzzel, Mark Rutte fősodorhoz tartozó konzervatív-liberális pártja fölényesen győzött, és Wildersék még csak a második hellyel sem vigasztalódhatnak, mert osztozniuk kell rajta a velük szemben bevett politikai erőnek számító kereszténydemokratákkal és a liberálisokkal. A remélt győzelem és kormányalakítás helyett a jelek szerint még a koalíciós tárgyalásokra sem lesz befolyásuk, amit az is mutat, hogy Wilders tegnap már »kemény ellenállásról«, parlamenti ellenzéki szerepről beszélt.

A brexit és Trump után egyelőre nincs tehát folytatása a liberálisok és a baloldal által – enyhén szólva leegyszerűsítően – egy kalap alá vett »szélsőjobboldali populista erők« menetelésének. A hagyományos nyugati politika újabb kísérletet vert vissza, mely a rendszer új alapokra helyezését, alapvetéseinek felülvizsgálatát követeli – tegyük hozzá, joggal. Hogy ez »progresszív« fordulat-e, mint azt egyes balos drukkerek már látni vélik, vagy inkább csak az elégedetlenség lufijának nyomását növeli tovább, hogy a következő választásokon – vagy az utcán – még nagyobbat durranjon, még korai lenne eldönteni. Wildersék ugyanis úgy vesztettek, hogy közben növelni tudták mandátumaik számát. Közeleg a francia elnökválasztás, a német parlamenti választás is, amely a kontinentális Európa s immáron az Európai Unió két vezető hatalmát állítja hasonló válaszút elé.

Ami a borúlátást illeti, jogosságát mi sem mutatja jobban, hogy szerdán a török–holland konfliktus túllépett a diplomáciai szópárbaj kategóriáján, amikor Ankara bejelentette: nem tartja be az Európai Unióval a migrációs válság kezeléséről kötött megállapodását, miközben felfüggesztette az egyes, vele szemben kritikus NATO-partnerországokkal (például Ausztriával) folytatott együttműködést. A Nyugat ezzel egyre közelebb sodródik ahhoz, hogy szembesüljön évtizedek óta elhibázott Törökország-politikájával, amelynek legfontosabb jellemvonása az önáltatás volt. Azért fontos ezt leszögezni, mert az európai elit által megvetett erdogani rendszer a maga keményvonalas magatartásával ennek a folyamatnak nem az elindítója, hanem – saját hatalmi, geopolitikai szempontjait követve – csak felgyorsítója. Ezért kell most igazat adnunk Szijjártó Péter külügyminiszternek is, aki tegnap ezeket a hibákat – még ha belpolitikai szempontokat követve is – vetette az unió szemére.

Száz szónak is egy a vége: Európának, ha gumikesztyűt húzva is, de kezdenie kell valamit Törökországgal. Ha nem is tagságot, nem is vízummentességet, de kiemelt és kielégítő stratégiai partnerséget kell adni, amelyben nem Washington játssza a karmester szerepét. Elvégre a mi kontinensünk »sarkán« álló bástya, nem Amerikáén. Az alternatíva egy öntörvényű, iszlamista középhatalom, amely könnyedén a mi kárunkra kötheti alkalmi koalícióit a nagyhatalmakkal.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/109911