Így oldd meg a cigányügyet! – 2. rész: az oktatás

2017. január 11. 10:52

Forgács István
Mandiner

Számos cigány közösség van, ahol akadnak családok, amelyek számára az iskola nem érték. Számos cigány gyermek van, aki nem alkalmas arra, hogy valóban iskolaérettnek legyen nyilvánítva.

Forgács István cikksorozata a cigányügyről (első írását itt olvashatják)

 

Az oktatás kérdése I. – az általános nehézségek és az óvoda fontossága

Az oktatás az az örökérvényű toposz, amivel sokat lehet és ebből adódóan sokat is szoktak foglalkozni. Állítólag mindennek az alfája meg az omegája, minden innen indul ki, és mindenki szerint valahonnan innen kellene kezdeni a cigányügy valódi megoldását.

Ugyanakkor kevés túlbonyolítottabb kérdéskör van ma a cigányokkal kapcsolatosan, mint ez, holott lehet, hogy nagyon egyszerű megközelítés mellett nagyon egyszerű megoldásokra lenne benne szükség. Én magam – nem tagadom – valami ilyesmivel próbálkozom most (két különálló részben is), mert hiszek abban, hogy mindaz, amit az elmúlt 15 évben láttam, megtapasztaltam és mások megosztottak velem, az kellően hitelessé teheti a szavaimat. Hiszem, hogy fontosak az okok is, meg az előéletük a dolgoknak, és persze sok minden más, ami hatással volt arra, hogy hol és hogyan vagyunk most; de én mégis úgy vélem, itt most a jelenkor tényeit kell mindenekelőtt látnunk. Feketén-fehéren, egy faék egyszerűségével.

A legáltalánosabb problémák a hazai cigány közösségek és az oktatás kapcsán a következők.

1. Számos cigány közösség van, ahol akadnak családok, amelyek számára az iskola nem érték. Ettől a közösség egésze tűnik kívülről olyannak, mint amelynek nem érték az oktatás és az iskolába járás. Azaz, nem mondható ki, hogy a cigányoknak nem fontos az iskola, de akár néhány egyedi történés is alkalmas lenne arra, hogy a többségi társadalom általánosítva mégis ezt gondolja. A legnagyobb baj közben az, hogy nem néhány egyedi esetről van szó. De itt már néhány tucat példa is több annál, mint amit még elbírhat a társadalom anélkül, hogy ne lássa az előítéleteit igazolva.

2. Számos cigány gyermek van, aki az iskolaéretti életkorban még nem alkalmas arra, hogy valóban iskolaérettnek legyen nyilvánítva. Ezek elsősorban szocializációs és képességbeli problémák.

3. Egyre kevesebb a pedagógus azokban a térségekben, ahol a cigányok nagy többsége él. Ez egyszerű statisztikával is biztosan kimutatható – nekem elég a homlokukat ráncoló iskolaigazgatókkal találkoznom.

4. Egyre kevésbé alkalmasak a pedagógusok arra, hogy szocializációs problémákkal küzdő, nehéz sorsból érkező gyermekeket tanítsanak – ezeknek a gyerekeknek a többsége cigány. Ez sok mindenből adódik, de végre ki kell mondani: rengeteg közfeladatot ellátó pályakezdő olyan tudással hagyja ott az iskolát, amely már akkor korszerűtlen és meghaladott, amikor az első napon felszerel, belép egy osztályterembe, vagy elkezd rendelni. Ez abból adódik, hogy nagyon gyorsan változik a társadalom – főleg a gazdaságilag leszakadt térségekben –, és hogy azok, akik felkészítik, kitanítják az orvost, a rendőrt, a mentőtisztet vagy a pedagógust arra, hogy megfelelő tudással vállalják a munkát, azok arra már nem tudnak (nem mernek!) tudást adni, hogy emberek közé mennek majd dolgozni, akik viszont már nem ugyanazok (értsd: nem ugyanolyanok), mint akiknek és amilyeneknek még néhány éve hitték, gondolták őket.

5. Egyre kevesebb a tanárok megbecsülése azokban az iskolákban, amelyek az országnak azokban a részeiben vannak, ahol a cigányok többsége él, de ez előfordulhat az ország bármelyik részén is az iskolák többségében. Ez sem feltétlenül cigány-specifikus történés, a többségi társadalom jelentős része is degradálóan szól róluk, de pedagógus barátaim sokszor mondják el, ezen felül is mennyire megalázó, ha rasszistának, felkészületlennek, alkalmatlannak próbálják beállítani őket az iskolai, vagy más közösségi terekben – általában cigány családok.

6. Egyre több a tanárokat ért inzultus, amelyek elkövetői között nagy számban vannak cigány gyermekek, valamint a gyermekek családjai. Statisztika itt sem illendő, hogy legyen, de minden cigány család által elkövetett történés eggyel több annál, mint amennyit még elbírunk, megint csak anélkül, hogy beigazolódjanak a velünk szembeni előítéletek.

7. Egyre több a korai iskolaelhagyó, ezeknek a többsége az országnak azokban a megyéiben tanult (a helyi iskolákban), ahol a cigányok többsége él (és akkor számok is vannak hozzá.

8. Egyre több a kábítószer már az egészen fiatalok körében, ez kiemelten veszélyezteti a cigány fiatalokat az ország egyes, jól meghatározható részein.

*

Ezek a nehézségek, ezek a problémák elsősorban azok, amik miatt a hazai cigány-közösségek és az iskola viszonya döbbenetesen megromlott az elmúlt évek során, elsősorban az ország északi, észak-keleti térségében, de közben szinte nincs is olyan megye ma már, ahol a fentieket ne lehetne az egyes iskolákban megtalálni. És igen, valóban így van, a fenti felsorolásban nem írtam az örökké kárhoztatott iskolai szegregációról. Éspedig azért nem, mert ezek itt fent sokkal fontosabb problémáknak látszanak, mint a sok esetben csak vélt, és egyes esetekben valóban szándékkal megtörténő fizikai elkülönítés az oktatásban.

Vallom, hogy ha a fenti nehézségeket, fenti problémákat próbálnánk meg az oktatásügyben elsőként megoldani, akkor azzal valóban tehetnénk valamit a hazai cigány fiatalokért, szemben azzal, hogy folyamatosan a vélt/valós iskola kirekesztést üldözzük. Nem vitatom el a fontosságát ez utóbbinak sem, a szándékkal történő iskolai szegregáció ellen valóban és a lehető legkeményebben fel kell lépni. De a passzív (természetes) szegregáció ellen nem küzdeni kell, hanem jobb körülményeket teremteni az oktatáshoz – erről majd később még esik szó.

A hazai cigányok többsége aluliskolázott. Nincsenek valós adataink (soha, senki nem meri felmérni), de mára már szinte mindenki tisztában van azzal az MTA mélyelemzése nélkül is –, hogy a cigány gyermekek jelentős része csak az általános iskolát fejezi be (vannak, akik azt sem); meghatározó részük elkezdi a szakiskolát (de nekik is csak egy részük fejezi azt be); és nagyon alacsony az érettségiig, valamint egyetemi diplomáig eljutók száma és aránya. Utóbbi csoportban folyamatos a növekedés, de ha több száz vagy több ezer korai iskolaelhagyó, funkcionálisan analfabéta cigánygyerekre jut egy-egy cigány mérnök vagy közgazdász, akkor azzal még mindig nagyon nagy bajban vagyunk.

Az aluliskolázott ember nem tud elhelyezkedni. És miközben egyre kevesebb az igény a szaktudás nélküli élőmunkaerőre ma a világban, egyre többen vannak azok a magyar társadalomban, akik a közmunkán kívül szinte tényleg semmire sem alkalmasak. Fáj vagy sem, de ezt ki kell mondani. És ezeknek az embereknek a jelentős része ma Magyarországon cigány ember. Ezt is ki kell mondani.

Akinek nem adott az iskola használható tudást, amivel munkába is állhatna, akkor azt az embert a többségnek kell eltartania. Értsd: azoknak a többségieknek és cigányoknak, pirézeknek, tótoknak, sváboknak, stb. együttesen, akik valós munkát tudnak végezni, adót és közterheket tudnak fizetni.

*

De vajon hogyan kellene ezen változtatni? Demagógnak hangozhat, hogy akkor ezek szerint a megoldás csakis az lehet, hogy a lehető legtöbb ember szerezzen értékes, használható tudást az iskolában; és majd ha munkába áll, akkor tud gondoskodni magáról, és nem lesz kiszolgáltatva a többség (ebben az esetben értsd: az adózók) szolidaritási hajlandóságának, meg az állam szociális érzékenységének. Az az igazság, hogy ez – bármennyire is demagógnak tetszik – valóban ennyire egyszerű kellene, hogy legyen. Főleg akkor, amikor ebben az országban munkaerőhiány van, és megfelelő szaktudással munkát lehet találni, fizetést hazavinni, járulékot és adót beletenni a közösbe. Tanuljál, szerezz tudást és keress pénzt, tartsd el magad. Nyilván nem ennyire egyszerű ez, de annak a szemléletnek kellene mindenképpen egyértelműnek és gyakorlatilag elvártnak lennie, akár már egészen kis korban is megjelenve és egyértelművé válva, hogy az iskola, az ott megszerzett tudás érték legyen, és mindenki menjen el érte, vegye el és fordítsa a saját maga – közvetve a családja, a közössége és a társadalom javára.

De vajon tényleg az iskolában kezdődik minden? Sajnos nem. Még korábbra kell visszamennünk, hogy megpróbáljuk megtalálni azt a pontot, ahol változtatni szükséges. Azaz, foglalkozzunk részletekbe menően azzal, hogy az óvoda miért kiemelten fontos, amikor cigányok és oktatás kérdése szóba kerül.

Az iskola az óvodában kezdődik.

Méltatlanul kevés szó esik az óvodai nevelésről, pedig nagyon sok minden gyakorlatilag már itt eldől. Támogatom a kormányt abban, hogy kötelezővé teszi az óvodát; de fel kell lassan azt is mérni, hogy mennyi új óvoda kell majd (és ezzel együtt mennyi új óvodapedagógus és óvodai dajka), illetve hogyan kell bővíteni az eddigi óvodákat. Saját tapasztalás, hogy a vidéki óvodapedagógusok évekkel előre látják, hogy hogyan, mennyivel nő majd a gyerekek száma azokban a térségekben, járásokban, ahol magas a cigányok száma és aránya. És ez általában valóban így is alakul. Azaz, nem ördögtől való most megmondani azt, hogy a Taktaközben még több óvódás lesz néhány éven belül, mint amennyi most van, és ezzel foglalkozni szükséges. Azaz nemcsak az iskolák cigányosodnak el, hanem – törvényszerűen – az óvodák is. De erről szinte senki nem mer beszélni, miközben már az óvodák esetében is látni kellene a problémákat, nehézségeket, és megadni minden segítséget az ott feladatot vállalóknak.

Mindenekelőtt fontos elvárás kellene, hogy legyen a társadalom egésze részéről az, hogy az óvodák visszakapják az őket megillető kellő tiszteletet, azaz meg kell becsülni a dajkákat, óvodapedagógusokat mind a bérük, mind a státuszuk tekintetében. Szigorúbban kell fellépni, ha bármilyen inzultus éri őket, és a hátrányos helyzetű térségekben azt is elképzelhetőnek tartanám, hogy kiemelt, speciális bérezést kapjanak, valamint olyan juttatásokat, amelyek segítenek meggátolni a pedagógus-elvándorlást ezekből a járásokból. Pontosabban: segítenének pedagógusokat vinni oda, ahol már évek óta komoly gond, hogy legyenek elegen a szeptemberi évnyitón. Ez Budapestről – főleg a Körúton belülről – egyáltalán nem látszik, de ott kint, a „valóságban” húsbavágó és tarthatatlan.

Az óvodához kapcsolódik az is: rengeteg óvodapedagógus mondja el, hogy eszköztelenek a nehezen kezelhető gyerekekkel való munka során. Mára a fegyelmezés szitokszó lett az elméleti oktatási szakemberek körében, miközben azok, akik valóban tanítanak, akik valóban a gyerekekkel és családokkal dolgoznak, a folyamatos kudarcok egyik legfőbb okának azt látják, hogy már az óvodában is visszaél a gyermek és a szülő azzal a liberális oktatás-politikai megközelítéssel, amit még Magyar Bálint hagyott itt nekünk örökül.

Túlzásnak tűnhet, de nem az: vannak részei az országnak, ahol már az óvodából is kivennék egyes szülők a gyermekeiket, mert több az erőszak, több az együttnevelésből eredő nehézség, mint korábban. Hiszek abban, hogy ezen változtatni kell. Bármennyire is hangozzék ez ódivatúnak. Tessék elmenni egy óvodába a 27-es út bármelyik oldalán, és néhány napot eltölteni az egyes csoportokban és pedagógusokkal. A modern (elméleti!) pedagógiai módszerek csődöt mondanak a valós körülmények között. Százszámra vannak helyzetek, ahol Józsika szembe röhögi az óvónőt, megvonja a vállát és közli, hogy majd „kimondja otthon”, milyen csúnyán bántak itt vele, aztán megnézheti magát az óvónéni.

Ennek valahol véget kell vetni. A tisztelet ott soha nem fog megjelenni, ahol azt nem engedik értékként megjelenni. És a fegyelmezés nem jelenti azt, hogy a nyomában megjelenik azonnal a tisztelet. De az alapvető emberi értékeket legalább nem hagynánk veszni vele.

Az óvoda érték. A rászorulóknak ingyenes étkezéssel és az első olyan térrel, ahol a szocializáció szempontjából fontos dolgok megtörténnek. De lehet bármennyire is elhivatott az óvodapedagógus, ha a gyermek egyébként otthon másfajta szocializációval találkozik. Pontosabban nem is nagyon találkozik semmilyen szocializációval. És védve a legkisebbeket, azt mindenkinek el kell ismernie, hogy nagyon nehéz lehet ezt a kettősséget egészen apró kisgyermekként feldolgozni, érthető, hogy ha ez nyomot hagy bennük.

*

Ugyanakkor megint előjön a felelősség kérdése: kinek kellene a gyermekeket megfelelően felkészíteni majd az iskolára? Az óvoda pont az a tér, ahol megtanulják a gyerekek, hogy mások is vannak körülöttük, vannak szabályok, vannak igazodást megkövetelő tényezők a világban. Vannak elvárások, akár már nekik is apró kötelezettségek.

Bízom abban, mindenki látja, hogy jelen körülmények között az óvodák többségében mindent megtesznek, amire a lehetőségeik teret engednek. Azaz, a pedagógusokon nem múlik, borzasztóan meg kell becsülni őket ezért. De vallom, hogy a gyermekeket nevelni elsősorban otthon kell. A gyermeket abban segíteni, hogy miként beszéljen egy társával, használja az evőeszközt, fogadja el a neki nem tetsző döntést, kezelje a konfliktust, hogyan élje meg a csalódottságát, vagy hogy tolerálható módon fejezze ki a saját igényét – ezt elsősorban otthon kell megtanulni és elsajátítani, és elméletileg egy egész életre lenne szükséges ez. Nem PC-kérdés: vajon a hazai cigány közösségekben minden szülő alkalmas erre? (Viszont erre nem az a válasz, vagy a riposzt, hogy ezt a kérdést tegyük fel a többségi szülőkre vonatkozóan is, mert az arányok sajnos szemmel láthatóan különbözőek).

És megint jöhet a félrenézés, vagy a művi értetlenkedés, ha felteszem a kérdést: kimondható-e az, hogy már az iskola előtt komoly nehézségeket jelent a cigány szülők többségének a gyermekük megfelelő felkészítése az iskolára? Igen, beszélni kell a rossz lakókörülményekről, a szegénységről, kiszolgáltatottságról, a közmunkás-bér elégtelenségéről; de látni és érezni kellene azt is, hogy sokkal nagyobb eséllyel vágnának neki az iskolának a cigánygyerekek, ha otthon is több tudatosság jelenne meg. És erre sem azt kell válaszolni, hogy a putri közepén milyen tudatosságot várok én el bárkitől is, hiszen attól még nem lesz a gyerek lábán cipő. De én mégis hiszek abban, hogy annál inkább szükséges megkérdezni ezt − hogy miért is ne lenne elvárható a legnagyobb nyomor közepén is, hogy az óvodát, iskolát és a pedagógust értéknek találja egy család vagy egy közösség?

Ez elsősorban szemléletbeli kérdés kellene, hogy legyen: azt kell elérni, hogy a társadalom legszegényebb része is egyértelműen felsorakozzon emellé. De ha az elméleti oktatási szakemberek ezt sem engedik megértetni velük, akkor nagyon nehéz megállítani a mostani, gyorsan romló viszonyokat.

Eközben már az óvoda előhozza azokat a társadalmi különbségeket, amelyek később még inkább elmélyülnek. Ahol otthon anya vagy apa nem tud mesét olvasni elalváskor, vagy ahol nincs rajzlap, színező meg vízfesték, ott még nehezebben lesz megismerhető a világ egy kisgyermek számára − szemben azokkal, akik már azért tudnak írni és olvasni nagycsoportos korukban, mert apa tabletjén van erre alkalmazás. Ha ezeket a fenti dolgokat mind összeadjuk, akkor láthatjuk azt, mennyi nehézség mellett jut el oda egy átlagos taktaközi cigánygyermek, hogy szeptemberben elkezdje az iskolát.

*

Ami kellene: állami segítség, hogy a családok készüljenek fel az óvodára és az iskolára. Megismétlem: a családok. Amikor apa és anya is megérti, hogy ez miért szolgálja az ő érdeküket, de leginkább miért fontos Márkónak, az amúgy tehetséges és sokra hivatott cigánygyermeknek, aki számára a következő 10-12 év határozza meg az életét.

Javasolnék egy köztes, valódi iskola-előkészítő évet a nehézségekkel küzdő gyermekek számára. Ami már nem óvoda, de még nem is iskola. Olyan közeg, ahol eljátszható, megérthető, hogy milyen lesz majd a valódi iskola. Még lenne sok játék, de rengeteg figyelem jutna a szocializációs nehézségek kezelésére, a társas érintkezés jobbá tételére. Arra, hogy hogyan kell csendben ülni 45 percig. Hogy hogyan kell igazodni az iskola elvárásaihoz – gyermeknek és szülőnek egyaránt. Ez rengeteget segíthet. Biztos vagyok benne, ha kísérleti jelleggel elindulna néhány járásban egy ilyen program, az érdemi sikereket hozna a leghátrányosabb helyzetű családok gyermekei számára.

Kell még, hogy az állam védje meg a pedagógust, védje meg az óvodát és az iskolát. Adja vissza a fegyelmezés lehetőségét, gyermek, családra vonatkozóan egyszerre.

Az állam tartsa meg az ingyenes étkezést, amíg csak lehet, nagyon fontos a legszegényebbek számára.

Végezetül alakítson ki az állam egy minden korábbinál erősebb és együttműködőbb jelzőrendszert a gyermekvédelem és az óvodai ellátás közé, hogy a lehető legkorábban látszódjon, ha valahol segítségre van szükség. Akár egy családnak, akár gyermeknek, akár a pedagógusnak.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/107875