A korszakváltásról – Mandiner2016 VII.

2017. január 4. 10:54

Gágyor Péter
Mandiner

Közgondolkodásunkban kísért a nagy változás lidércképe, amelyen túl majd minden másmilyen lesz/lehet, mint eddig volt.

A Mandiner szerzői, mint 2010 óta minden évben, idén is évet értékelnek.

Gágyor Péter írása.

 


Korszakváltásról sustorog az idő. Nem csupán mostanában, a fegyelmezetlen szilveszteri utópukkanások ebeket rémítő csatazaja közepette – hanem úgy általában is. Általában mindig, és ez így volna emberi. Mostanában azonban mégis hangsúlyozottabban hallszik a még ismeretlen fenyegető jelenségek szinte megállíthatatlan sorolása. Pedig még vihar előtti csönd sincs, egyelőre csak zsinatolás van. Elemző cikkek mérik fel a közelmúlt eseményeit, jóslatok keresnek és találnak a mai eseményekre, vélt/valódi jelenségekre előképeket vagy simlisen kacsintó párhuzamokat a történelem mélységesen mély kútjában. Szinte kínálkozik a példa, a dekadenciájában önmagát felemésztő Római Birodalom alkonya (továbbá „A nyugat alkonya”, Spengler mitologikus jóslata).

Tény, hogy közgondolkodásunkban (tételezzük fel, hogy van ilyen – legalább is, mintha olykor össze is rándulnánk végre a közös félelmeinkben) kísért a nagy változás lidércképe, amelyen túl majd minden másmilyen lesz/lehet, mint eddig volt.

*

Tapasztalhattuk, a népi-demokratikus/szocialista államrendek felszámolása is inkább csupán látványos volt, és civilizációnk emberi kapcsolatain belül ez a korszakváltás sem teremtett morális minőségeket, nagy változásokat, reformokat a morál kánonján belül. Néhány modorosságnak minősíthető kommunikációs eszközhasználaton kívül semmi újat nem hozott. Ráadásul ez a végzetes utópiára alapozott „működő szocializmus” (amelyben a materialista ideológiára kreált világkép transzcendens jelszavakban realizálódott csupán), ez a végletes távlatokat kínáló rendszer az eszköztára egy részét mégis átplántálta/átügyeskedte (minden kényszer nélkül) egy szintén utópiára alapozó neoliberális társadalomformáló/torzító elképzelésre – amely alól hasonlóan, mint azt évtizedekkel ezelőtt a szocialista modell alól, mára kicsúszott a sámli.

Mind az egyik, mind a másik utópia, valamennyi embertelenségével együtt, visszahozhatatlan. Talán illene végre elgondolkodnunk azon jelenség felett, hogy ciklikusan miért térnek vissza civilizációnk történetében az utópiák ellette megváltó eszmék, illetve ezek különböző, de mégis összerímelő változatai, ezek a megvalósíthatatlan (halva született), mégis rengeteg szellemi és véráldozatot követelő ötletek.

Talán az ethosz háttérbe szorításában van a hiba, a profit aranyborjúja megleli a kedvező pillanatokat, hogy szembeforduljon a korábbi morál kánonjának halványuló, vagy akár idejétmúltnak tűnő lebecsült/hatályát vesztett árnyaival, posztmodern (gátlástalan) szabadságot hirdetve/hamisítva az eltitkolt káosz javára. Közben az ethosz mintha sértődötten, szégyenlős értelmiségi módjára, félreállna.

*

Morál nélkül nem megy, nélküle nem kerek a világ. És most nem sorolom a különböző „nagy és kis” forradalmak, diktatúrák és diktátumok következményeit/csorbításait, amikre országok, népek, kultúrák mentek rá a morál (akár csak fajlagos) hiányában. Az ethosz mindig kritikus viszonyban van a morállal. Ez a dolga/küldetése, azonban sosem felszámolni, hanem a kor követelményeihez alakítani/reformálni kívánja a morált.

A működő morál eredendően konzervatív, mindig a kor társadalmához, az emberekhez hasonul tilalmaival a heterogén szellemű egyénekből álló társadalomnak szabja ki a hagyományokra alapozva a közlekedési szabályait, illetve büntetéseit a szabályok megszegőinek. Nélküle nincs társadalmon, kommunikáción belül használható közlekedés, mozgás. E „közlekedési szabályok” felfüggesztése akár a korszakváltások ürügyén, sőt, esetleges felülbírálása/félvállról vétele katasztrofális következményekkel végződik – káosszal, majd megrekedéssel, a társadalom agóniájával. Ezekből a szimptómákból részesülhettünk pár évtizede némi kóstolóval földrészünkön és még inkább Európán túl.

Tehát: arccal a korszakváltás jövője felé! „Az anyagi javak felhalmozása önkifejezést jelent azok számára, akiknek nincs más módjuk kifejezni a döntéseiket, azt, hogy kezükben van az életük, és hogy egyedi teremtmények. Az anyagelvűség a teljességgel megélt élet pótléka; az anyagelvűség alternatívájának legalább részben helyre kell állítania azt a szabadságot, autonómiát és emberi kapcsolatrendszert, amelyet legtöbben már elveszítettünk.” (Csíkszentmihályi Mihály előszavából Tim Kasser: Az anyagiasság súlyos ára című könyvéhez)

Csak emlékezzünk a hangoskodó, zakatoló ötvenes évekre („arccal a vasút felé!” – a kabarékban ma is felrémlő jelszavára és következményeire), mélázzunk el a mindig időszerű kínjainkról, amikor racionális jövőképek helyett kéretlen irracionális utópiákat tűzött ki a hatalom a polgárai elé, elvárván a kötelező, hangoskodó, egymást túllicitáló lelkesedést.

*

A jövőt elképzelni és elkerülni az utópikus vágyakat a holnapba bukó jelenkor örök paradoxonja, mert a derű és optimizmus csak a nóvumok megismerésig tart, mint a hajnalpír rövid és csábos jelenése a virradat forgatókönyvében. A jövő mindig megcáfolja képzelgéseinket. Apró dolgokban is, de még inkább a nagy utópiákból szőtt, agyonideologizált társadalmi projektekben.

Ilyenkor marad a konok közhely, a törvényszerűnek tűnő, megkövesedett paradigma önigazoló magyarázata, mely szerint, végül is a mai döntések majd a következő nemzedékek javát szolgálják. Nem tudható, elhiszi-e egyáltalán, aki ezt a „nagy mű” kezdetekor meghirdeti, de a kezdeti balsikerek nyomán az olykor a másnapos émelygéssel járó kijózanodást mégis betiltaná. És nem sorolnék most Madách vagy Orwell segítségével modelleket a falansztertől egészen a káoszig.

Talán az ethosz hiánya okozhatta, hogy a korábbi morál nem alkalmazkodott/nem reformálódott az új társadalmi viszonyokhoz/szereposztásokhoz. Mert a társadalmi feltételek változása, a társadalmi küzdelmek pillanatnyi helyzete, az idő múlásával mégis átértékelheti/átértékelhetné a korábbi jónak/hasznosnak vélt döntéseket, kikényszerített jogi normákat.

*

Példa rengeteg akadhat erre a jólfésültnek tűnő Európánkban is, ha a ma már tisztességtelennek tűnő tévelygéseink tárházából szemelgetünk alig feltűnő globális „apróságokat”, melyek a jövőkép torzulásairól, illetve mai szemmel a morál aktuális hiányáról árulkodnak. Látszólag nem a társadalmi változások lényegét jelképezi e két példa, mégis érdemes elgondolkodni a következményeiket számba véve. Mivel nem is tűnnek a korszakváltás alapvető problémájának, mégis magukban hordják a jövő jelenlegi morális szemléletével megoldhatatlan problémáit, a ki nem mondottan tragikus európai népszaporulat gondjait, valamint a földrészünk elöregedéséből fakadó szociális összeomlás veszélyeit.

A szüfrazsettek. Forradalmi hevülettel „mindenre elszánt” csoportok harcoltak a korhadozó igazságtalanság társadalmi hierarchiája ellen, a nők egyenjogúsodásaért. És mit kaptak a jogtalanság helyett? Férfi jogokat és kötelességeket, ami végül is a nők dupla kizsákmányolásához vezetett. Ezáltal részint eltűnt/erodálódott a nők addig is elnyomott kultúra- (műveltség-) és társadalomformáló értékes hatása/ereje, annak minden következményével. Elég, ha a hátrányos következményekből most csak egyet említünk: a civilizációnk képtelenné vált a lakosság reprodukálására, ez a jelenség viszont távlatilag a kihalásunkkal jár jegyben. Nem tudom, az évszázadok szervesülő változásai nyomán feltételezni hogyan lehetett/kellett volna másképpen cselekedni. Milyen szociális reformokkal lehetett/kellett volna az alapvető hátrányos helyzetet megváltoztatni, vagy legalább elkezdeni valamit… Talán ebben a „fekete lyukban” tűntek el a jövő olyan lehetőségei, mint a női társadalmi szerep kiteljesedése, az anyai hivatás elmélyülése, érzelmi műveltségünk fejlődése, az egyenjogúság és egyenértékűség gyakorlati harmóniája… Esetleg tudatos elhallgatás tabusítja ezt a témakört még a tudományok világában is? Ha igen, akkor miért? A társadalmi gyakorlatról ne is beszéljünk. A női egyenjogúság etikus reformjához valószínűleg hosszú folyamatra, társadalmi beágyazódásra, tudományos és gyakorlati előtanulmányozásokra, azok kipróbálására (trial and error) volna/van szükség.

A nyugdíj. Bismarck nyugdíjreformja a bevezetése pillanatában sokaknak úgy tűnhetett, hogy ez a felülről jött intézkedés örök időkre megoldja a társadalmi gondoskodás rendszerét. Aki dolgozik, befizet a kasszába és abból nyugdíj lesz. Ez volt, s ez ma is az alapötlet. De közben a műszaki fejlődés megváltoztatta a termelési egyensúly paramétereit. Ma a szociálpolitikával megbízott kormánytagok rendszeresen hisztiznek a kamerák előtt, ráadásul a profit uralta munkáltatás logikája sajnos eredendően nem is humánus, toleráns és csak nagyon rövid távon gondolkodik előre. Elrettentő példa: egyáltalán meddig tolható még ki a nyugdíjkorhatár? Ha száz éves korig, akkor utánunk a vízözön? A termelő eszközök vagyonos tulajdonosai (és bizony nem is saját tudásuk/találmányaik segítségével lettek azzá) modernizálnak, látszólag a dolgozóiknak a fáradtságos munkáját megkönnyítendő. Vagy inkább a profit növelése önző érdekében teszik ezt? És közben lelki szemeik előtt most már aranytüsszentő mesebeli csacsiként lebeg a számítógéppel vezérelt, teljesen embertelen/munkástalan automata üzem. Rengeteg szellemes műszaki ötlet segítségével eddig is megtöbbszöröződött már a termelés/termelékenység és nem vagy alig növekedett/csökkent az adókulcs, viszont a haszon igen. Történik ez az ökonomikus varázslat többnyire most már a „harmadik világban” (amolyan praktikusan rejtekező újgyarmatosításként), ahonnan viszont elindult felénk a bevándorlók/migránsok özöne. Az automatizálásnak kezdeti következménye, hogy egyre kevesebb munkaerő egyre több terméket, hasznot hoz létre. Viszont fajlagosan egyre kevesebb nyugdíjjárulék-befizető fizet be a nyugdíjkasszába.

Mit hoz a jövő? Hol rejtekezik a tisztesség az anyagelvűség birodalmában? Idegen szellemi termékek segítségével van felturbózva profitábilis termelés, és a nyugdíjkassza már most előre köszön a templom egerének… 

Pedig tetszik-nem tetszik, az egyetemes ethosz és morál alapelvei szerint egy társadalom volnánk. Míg élet van a Földön, ezen nem lehet változtatni, korszakváltásokkor sem. A lényegében megbonthatatlan társadalomban kell/kellene élnünk: a nők a kiteljesedő női méltóságban, a férfiak férfiként, a nyugdíjasok alkonyodó szép emberként, a jövőt reprodukáló gyerekeink tisztességben formálódó, de semmi esetre sem utópikus jövő gyanánt.

 

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/107664