Hont András: Magyar Péter belezavarodott a történetébe
Ceglédi Zoltán pedig arra jutott, bár korábban azt állította, csak őt akarja védeni, valójában Magyar utálja Varga Juditot, mint Stalonne a májat.
A magyar politika tíz éve képtelen kivergődni a lélekölő, ugyanakkor tartalmatlan szembenállásból. A főszereplők tegnap újabb éveket kértek az életünkből, hogy folytathassák a pusztán tagadásra építő, sehová nem vezető harcukat.
„2006 őszén ez a sokféleség ömlött ki az utcára. Mit lehet mondani ennyire széttartó elképzelésekre, ennyire különböző vágyakra? Azt, hogy Gyurcsány. Ebbe azután kedvére beleláthatta mindenki saját elképzeléseit, hihette, hogy a gonosszal való leszámolást követően az általa vágyott kor köszönt be, s hogy ne ismételten keserű csalódás legyen a vége annak az a titka, hogy a leszámolás soha nem következik be. A Nemzeti Együttműködés Rendszere nem mondhat le Gyurcsány Ferencről, legföljebb – ha aktuálisan nem lehet rettegni tőle – mögé rajzol egy még hatalmasabb ellenséget, amelynek honi kijárója a volt miniszterelnök.
A trükköt nagyban megkönnyíti, hogy Gyurcsány sem volt soha más, mint ellen-Orbán. Fölemelkedését annak köszönhette, hogy büszkén beleállt abba a szerepbe, amelytől baloldali elődjei szemérmesen visszahúzódtak. Hetykén vállalta mindazokat a jellemzőket, amellyel a magyar jobboldal a baloldal figuráit leírta. Mi az, hogy! Nagyon is! – ha még emlékszünk. Gyurcsány színrelépése tökéletesen ugyanazt az élményt jelentette az ilyen vagy olyan okokból a baloldalra szorultaknak, mint Orbán 2006-os tevékenysége a másik térfélen: a bűnbaknak kikiáltott ellenféllel szemben egy karizmatikus vezető mögött fölsorakozni. Mert hiszen a milliárdos privatizátorok és a lakótelepek társadalma, Kádár hívei és az egykori ellenzékiek között szintén nem teremthető politikai cselekvésre váltható nézetazonosság.
A fentiek miatt napjaink politikai berendezkedésének a szüntelen háború ad stabilitást. Amíg van harc, addig tarthatóak valamennyire egyben a táborok. A háborúskodás meg identitást teremt; minden komment, tüntetésen lekevert pofon azt az érzést adja, hogy tartozom valahová, van karakterem, személyiségem. Ha nem lenne háborúnk, nem lenne semmink.
Azonban ezeket az ütközeteket nem csupán egymással szemben vívják a felek, hanem a végzettel, a fátummal is. Nem a főhatalomért folyik szokványos küzdelem, hanem történelmi fordulat végrehajtása érdekében konstans rendkívüli állapot van érvényben – ahogy arra tegnap mindkét helyen elhangzott utalás. Ugyanis mindegyik vezér birtokol valami olyasfajta igazságot, amelyet a széles néptömegek még nem értenek, még nem részesültek benne, de egyszer ráébrednek ennek az igazságnak az érvényességére, és akkor végérvényesen eldőlnek a dolgok – legalábbis ezt üzenik a saját fanatikusainknak. (…)
Ez a játék értelemszerűen nem szól sem a demokráciáról, sem a nemzetről, csak címszereplők exhibicionizmusáról és hatalomvágyáról. Annyiban kár értük, hogy egyikük sem így indult, mindkettő hasznára is lehetett volna az országnak, mivel nem tehetségtelen emberek. A kritikátlanság, az állandó kényszer alatti cselekvés azonban idevezet. És ezúttal nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy ezt valaki más csinálta, hogy idegen hatalmak okozzák gondjainkat. Ezt mi műveltük, senki más. Elsősorban a szolgalelkű, fantáziátlan, ugyanakkor nagyképű és pozícióhajhász értelmiség, illetve az állammal kezdetektől szimbiózisban leledző üzleti szféra.
Ahogy a maga után szédítő űrt hagyó Esterházy Péter írta: »a probléma az, hogy ugyan elmentek az oroszok, de itt maradtunk mi«. Hát, így. Csak időközben az oroszok is visszajöttek.”