Iron Curtain Project

Kommunizmusról szóló emlékeinket gyűjtik holland újságírók

2015. október 29. 14:11

Nyugat-Európa már elfelejtette a kommunizmust és a berlini fal leomlása utáni eufóriát – vélik holland újságírók, akik ezért arra biztatják a kommunista idők után született fiatalokat, hogy kérdezzék meg szüleiket, nagyszüleiket a vasfüggönyhöz, a kommunizmushoz kapcsolódó emlékeikről, s vegyék mindezt videóra. A felvételeket közzéteszik, hogy így lépjenek fel az általános európai amnézia ellen. Az Iron Curtain Project szervezőivel beszélgettünk.

Megoldatlan és kibeszéletlen történelmi probléma a rendszerváltás előtti kommunista diktatúra alatti élet, különösen is a Vasfüggöny kérdése – állapította meg Joó András, a Veritas Történetkutató Intézet munkatársa a Párbeszéd Házában az Iron Curtain Project (ICP) által rendezett összejövetelen.
 
Az ICP-t holland újságírók hozták létre, hogy az egykori kommunista országok fiataljait biztassák szüleik, nagyszüleik megkérdezésére, faggatására. A rokonokkal készült beszélgetések videóit az ICP honlapján teszik közzé. A holland újságírók azért tartják mindezt fontosnak, mert úgy látják, Nyugat-Európa elfeledkezett a kommunizmusról.
 
A berlini fal leomlása után huszonöt évvel egy egész nemzedék nőtt fel anélkül, hogy személyes emlékei lennének a vasfüggönyről. Az európai kontinens térképe radikálisan megváltozott, a Trabant retro-coollá vált, Berlin szupertrendivé, és a berlini fal darabjait gyűjtőknek adják el – gyakran persze hamisítványról van szó” – írja az ICP honlapja.
 
„Tizenegy éves voltam, amikor a berlini fal leomlott, és ez mély nyomokat hagyott bennem. Ezután sokat európai földrajzot tanultam, s sokat foglalkoztunk Kelet-Európával is” – mondja a Mandinernek Emmie Kollau, akinek az ICP ötlete kipattant a fejéből. „Amikor középiskolás voltam, tisztán emlékszem, hogy azt mondtam magamról, európai vagyok, és menő volt ezt mondani. Ma már nem menő ezt mondani Hollandiában, és szavazatokat sem lehet azzal szerezni, ha azt mondod: európaiak vagyunk. Sokat gondolkodtam azon, hogy történhetett ez, hogyan jutottunk ide, mikor annyira izgatottak voltunk a fal leomlása után, és mindenki erről beszélt az utcán.”
 
 
Amint az ICP-honlap írja: „az Európai Unió érdemeit nyíltan megkérdőjelezik; euroszkepticizmus hódít Nyugat-Európában és a nosztalgia Kelet-Európában. Új szélsőséges pártok nyernek egyre nagyobb támogatást”, sőt az ukrán válság miatt még a „hidegháború” kifejezés is újra felbukkant.
 

Talán azok kivételes idők voltak – vetjük fel Kollaunak. Azt mondja: lehet, de egyben optimista időszak is volt. Francis Fukuyama híres könyvét hozza fel példának a történelem végéről. Igen ám, de Fukuyama könyvét senki nem veszi komolyan ma, főleg nem egyetemi körökben – erősködünk. Kollau tudja ezt, de hangsúlyozza, hogy ez későbbi fejlemény, és azokban az években A történelem vége igen népszerű könyv volt, mivel tényleg hittek benne a emberek.

Ha érteni akarjuk a jelent, értenünk kell a múltat is – teszi hozzá, s elmondja: a Nyugat máris elfelejtette a kommunista múltat és Európa egykori kettéosztottságát. Ez régen volt, most pedig román és lengyel munkavállalók érkeznek, akiket nem igazán szeretnek. 

Ezért indították útnak egy pop-up múzeum felállítása mellett egy az elbeszélt történelemre (oral history) fókuszáló projektet. Ennek keretében arra kérik több országban a fiatalokat, hogy beszélgessenek a kommunista időszakban átélt élményekről a nagyszüleikkel, szüleikkel, s ezt vegyék videóra. Motivációként ajándékokat sorsolnak ki köztük, segítségként pedig olyan munkadélutánokat szerveznek, mint amilyenre a jezsuiták által üzemeltetett budapesti Párbeszéd Házában is sor került. Az ICP-vel itthon a Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium működik szorosan együtt, ők szervezik például a hazai programjaikat.

Ennek keretében Joó András tartott rövid előadást a kommunizmusról; Baranyi Márton, a Terror Háza munkatársa vázolta fel, mi az az elbeszélt történelem; majd Frand Odzuck, a Zwack Unicum vezérigazgatója mesélt arról, miként jutott keresztül a vasfüggönyön illegálisan. A kérdezéstechnikára vonatkozó tanácsok után Jobbágy Gyulát, Kanadában élő közgazdászt lehetett faggatni arról, miként távozott az észak-amerikai országba azután, hogy egy független diákszervezet alapítása miatt kirúgták a Marx Károly Egyetemről és az ország elhagyására szólították fel őt. 

Hogy milyen történeteket várnak? Például ilyet: 

A Párbeszéd Házában rendezett eseményhez hasonló találkozók azért fontosak, hogy egyrészt toborozni tudjanak olyan fiatalokat, akik számára izgalmas a célkitűzés; másrészt hogy amennyire lehet, elsajátítsák a tudnivalókat a beszélgetések felvételéhez. Persze a holland újságírók nem csak ezért jöttek.

Maguk is gyűjtögetik ugyanis a vasfüggöny mögötti emlékeket. Egyik hazai segítőjük, Durica Katarina írónő kérdésünkre elmondta: Kübekházán jártak az IPC stábjával. Azért Kübekházán, mert ott ér véget a mostani kerítés, ami az illegális bevándorlóktól véd minket és ami az ICP stábtagjainak fantáziáját is izgatja.

A kommunista időkkel kapcsolatban Durica Katarinának egy idős asszony elmesélte: szerinte sokkal jobb volt az élet akkor, mivel a pénzük is több volt. Hogy miért? Havonta vittek Romániába egy szatyor óvszert, antibébi tablettát és fogamzásgátlót, ami nem volt kapható a Ceaușescu-diktatúrában. „Úgy vitték, mint a cukrot!” – nosztalgiázott a néni.

„Igazán szeretnénk megérteni, miért építenek a magyarok új kerítést” – jegyzi meg Emmie Kollau. „Miért? Miért építenek új kerítést, akik annak idején azon dolgoztak, hogy lebontsák a vasfüggönyt? Számunkra, akik messze élünk innen, nehéz ezt megérteni.”

Felvetjük: teljesen más okai vannak a határzárnak, teljesen más a politikai környezet, így nehezen hasonlítható össze a vasfüggönnyel. Kollau egyetért: bizonyára így van. Hozzáteszi: Hollandiában nagyon ellenezték a magyar kerítést, menekültpárti volt a hangulat – míg meg nem érkeztek a bevándorlók oda is. 

De vissza a vasfüggönyhöz. Durica Katarina elmondja: a felvidéki falvakban nem olyan könnyű megszólaltatni az embereket a kommunista időszakról szóló emlékeikről. A megnyílás helyett inkább az elzárkózás tapasztalható, inkább felejteni szeretnének az emberek; s még az egyébként ma menőnek számító, 1968-as ellenállást támogató akcióikról sem hajlandóak sokan beszélni. Talán még mindig félnek a megtorlástól, talán csak túl akarnak lépni rajta, ki tudja.

Szlovákiában egyébként, mint az írónő megjegyzi, létezik egy Nemzeti Emlékezet Bizottsága (Ustav Pamati Naroda), ami fontos és jó munkát végez, ám kiadványaik tudományosak, a szélesebb közvéleményt már nem érik el. Ezért fontosak az olyan kezdeményezések, mint az Iron Curtain Project.

Ugyan a magyar érdeklődők nem töltötték meg a Párbeszéd Házának dísztermét, azért szép számmal jöttek el a fiatalok. Így várhatóan érdekes kisfilmeket láthatunk majd november 15., a beküldési határidő után – szüleink, nagyszüleink korosztályának személyes, emberléptékű emlékeit a kommunizmusról, a vasfüggönyről. Aki szeretne, még csatlakozhat.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/93237