Létezik-e Kelet-Európa?

Stefano Bottoni: Lehet a nyugaton kívül élni, csak rosszabb

2014. október 30. 11:01

Magyarország imázsát rendbe kellene tenni, mert ötven éve nem volt ilyen rossz Magyarország külföldi megítélése – mondja Stefano Bottoni, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa, akinek nemrég jelent meg magyarul az olasz közönség számára írt kötete Kelet-Európa 1944 utáni történetéről. A félig magyar, félig olasz származású, magyar anyanyelvű történész úgy véli: míg számos kérdés elválasztja Nyugat- és Kelet-Európát, vannak közös problémáink a demográfia, a bevándorlás és a romakérdés ügyében. Bottoni szerint a kelet-európai társadalmak egyszerűen hagyományosabb szerkezetűek, amit nem lehet csak úgy megváltoztatni, még a kommunistáknak sem sikerült, így az a kérdés, elfogadja-e ezt a nyugat?

A várva várt Nyugat. Kelet-Európa története 1944-től napjainkig címmel jelent meg kötete a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet kiadásában. Miért foglalkozik egy olasz történész Kelet-Európával?
 
1977-ben születtem Bolognában, édesanyám magyar. Bolognában nőttem fel, ott végeztem el az egyetemet, ott doktoráltam, közben 2002 óta állomásozom – mint a szovjet csapatok – ideiglenesen Magyarországon, élek és dolgozom Budapesten. 2009 óta az MTA Történettudományi Intézet munkatársa, 2012-től főmunkatársa vagyok. És persze míg pár éve kívülállónak mondhattam magam, ma már ezt kevésbé állíthatom. De azért olasz is maradok és szeretek kilépni néha a magyar glóbuszból, mert itt nincs tenger és igazán jó pizza sem.
 
Hogyan látja: van érdeklődés nyugaton a Közép-Európáról szóló történeti művek iránt?

 

A hidegháború miatt fontos volt ez a térség, sok egyetemi központ létesült, ahol a Szovjetunióra és Kelet-Európára koncentráltak, részint információszerzési céllal, részint egy politikai eredetű érdeklődés miatt. Sok pénzt fektettek ebbe, s a dolognak volt még egy laufja a kilencvenes évek elején is a posztszovjet térség átalakulása és a jugoszláv háborúk miatt. Ekkor érte el a csúcsot a tranzitológia. Nos, ezek az országok csak megérkeztek a nyugatra, bevették őket a NATO-ba és az EU-ba; így a kétezres évek körül rohamosan csökkenni kezdett az érdeklődés, a gazdasági válság pedig elsorvasztotta ezeket az egyetemi központokat. Az Egyesült Államokban viszonylag csekély az érdeklődés a térség iránt, Európában pedig az egyetlen ország, ahol pénz és energia van erre, az Németország.

 
Csak ezeket a központokat szüntették meg?
 
Nem, rengeteg más egyetemi központot, képzést is megszüntettek. Van egy általános probléma, amint tapasztaltam Olaszországban és Magyarországon is: a kilencvenes évek elején hatalmas bővülés volt az egyetemi kínálatban, rengeteg haszontalan képzés is elindult, s ezek 2005 után szép lassan, 2008 után meg rohamosan elsorvadtak. Ma Olaszországban 30 százalékkal kevesebb egyetemre beiratkozó fiatal van, mint öt-hat évvel ezelőtt. A beiratkozó diákok pedig jobban megválogatják, hogy milyen szakra mennek: elsősorban az érdekli őket, hogy lehet-e az adott képzettséggel dolgozni. A kilencvenes években még a legtöbben azért mentünk egyetemre, mert érdekelt minket valami. Ma sokkal pragmatikusabb világban élünk, ami nem baj, mert Olaszországban például nem ingyenes a felsőoktatás, és így nyilván megnézik a leendő diákok és szüleik, hogy mibe fektetnek pénzt. A kelet-európai térségre vonatkozó érdeklődés azért is csökken egyébként, mert kezd elmosódni a határ kelet és nyugat közt, mindenki az EU tagja, ami egységesnek tűnik. Mindenki Kelet-Európának gondolja Moldáviát vagy Fehéroroszországot, de Csehország és Lengyelország már jóval kérdésesebb. A hidegháborúban egyszerű volt a helyzet: akkor volt egy politikai-ideológiai-katonai választóvonal.
 
*
 
 
Van Közép- vagy Kelet-Európa?
 
Sok pro- és kontra-elmélet van, én pragmatikusan azt válaszolom erre a kérdésre, hogy történetileg nem igazolható a kelet-európaiság szükségszerűsége. Viszont ahogy Bibó István vagy Szűcs Jenő kifejtette – és a lengyeleknél, cseheknél is voltak hasonló gondolatmenetek –, vannak történetileg kialakult törésvonalak például a társadalomfejlődésben, amelyek befolyásolták a későbbi folyamatokat is. A két világháború között sem létezett Kelet-Európa, mint egységes tömb. A második világháború hoz változást ebben, ezért indítom a könyvet ezzel a szimbolikus évvel, 1944-gyel: ekkor dől el minden a fejekben és a harctéren. Ekkor válik bizonyossá, hogy ez a térséget Sztálin fogja ellenőrizni, és a nyugati hatalmak teljesen átengedik a szovjeteknek a térséget, egészen Bécsig és Triesztig. Elindul a kelet-európai modernizációs projekt, a szovjet hatalomtechnikák kísérleti terepe, ennek a kísérletnek pedig százmillió ember az alanya. Addig ugyan féldemokratikus vagy autoriter rendszerek jellemezték a térséget, de szovjet totalitárius rendszerek nem, kivéve Magyarországot, ami 1919-ben rövid ideig megtapasztalta a Tanácsköztársaság radikalizmusát. Míg nyugaton magától értetődik, hogy létezik „Eastern-Europe”, Pesten, Prágában és Varsóban irtóznak attól, amikor Kelet-Európát emlegetek, pedig szerintem ez egy állapot. Nem pozitív tartalmú közös tudat, hanem egy történetileg kialakult állapot: Kelet-Európa,egy negatív emlékközösség, nem több. Persze néha van benne egy kis nosztalgia is. Azt is látni kell ugyanis, hogy az ötvenes évektől a nyolcvanasokig ezek az országok bejártak egy utat: sok család városba költözött, emberek milliói megtanulták használni az angol vécét, javultak a higiéniai viszonyok, nőtt az átlagos élettartam, gyakorlatilag eltűnt az írástudatlanság… volt egyfajta fejlődés. Ma viszont Kelet-Európát a nyugattól való elmaradottsága alapján mérjük: a sokkal kisebb átlagbéreken, az alacsonyabb életszínvonalon, a máig jellemző jelentős város-falu törésvonalakon. Az elmúlt huszonöt évben sem történt akkora előrelépés, amekkorát vártak a társadalmak, így a kelet-európaiság egy frusztrált állapot, amiből nem nagyon tudunk kitörni.
 
Létezik olyan, hogy közép-európaiság, közép-európai érzésvilág?
 
Inkább az elitekben él erről egy erősen idealizált kép. Akkor lett volna lehetséges szerves közép-európai tudat kialakulása, ha nem abba hajszolták volna bele ezeket az országokat, hogy egyenként csatlakozzanak az Európai Unióhoz, hanem tömbként jelenhessenek meg. Ugyanakkor pár országban, néhány nemzetben van némi közös történelmi tudat, s hasonlóképp néznek ki a városok, falvak. De a közös társadalmi vonásokból nem lett közös politikai projekt. A nyugatnak sem volt érdeke a kilencvenes években, hogy egységesen lépjen fel ez a térség. Az EU-hoz való csatlakozás is azért lett önellentmondásos, mert egymással is versenyeztették a közép-európai országokat.  
 
Ez a saját hibánk is: emlékszem, amikor nem fogott össze a baloldali magyar kormány a jobboldali lengyel kormánnyal a csatlakozási tárgyalások alatt a mezőgazdasági ügyekben. 
 
Sok mindent lehet okolni, de elég szembetűnő dolog például, hogy a nyugat-európai jobb-bal politikai törésvonalak a Lajtán innen értelmüket vesztik. Nagy problémának látom, hogy ráerőltetjük a brüsszeli és strasbourgi törésvonalakat a kelet-európaiakra, csak mert tartozni kell egy pártcsaládhoz, és ők is többen vannak, ha befogadnak még valakit. Ebben a térségben ez kontraproduktív. Ennek a 10-12 országnak olyan törésvonalak mentén kell politizálnia Brüsszelben, aminek semmi köze nincs az igazi, helyi választóvonalakhoz. 
 
Ez pusztán egy helyzet, vagy mint gyakran történik, egyfajta lemaradásnak kell tekinteni?
 
Így alakult. Hátránynak hátrány: a Die Welt a német jobboldali liberálisok napilapja, német baloldali barátaim számára pedig maga az ördög; s most ez a lap Magyarország kizárását követeli az EU-ból. Vannak viszonyítási pontok, például az Egyesült Államokhoz való viszony. De ilyen a nacionalizmus is, amit a nyugati jobboldali pártoknál igencsak igyekeznek kordában tartani, bár a bevándorlási kérdés kiéleződésével most egyre nyíltabban beszélnek és cselekszenek ebben az ügyben. Úgy látják, nacionalistábbnak kell lenni és jobbra kell tolódni a gyakorlati politikában a hagyományos erőknek, ha nem akarják, hogy hatalomra kerüljön Marine Le Pen és ne legyen 35 százalékos Nigel Farage pártja. Ugyanakkor ugyanezt nem fogadják el Kelet-Európától, lásd Magyarország esetét. Mi innen persze nem szólhatunk bele, hogy a franciák és a németek hogyan kezelik a bevándorlás kérdését. Én a szabad mozgás híve vagyok, hiszen különben ma nem lehetnék a Magyar Tudományos Akadémia kutatója. De ma Kelet-Európából tömegek áramlanak nyugatra, s Magyarország ebből a szempontból csak a középmezőnyben van a románokhoz, lengyelekhez, bolgárokhoz képest. Most elérte ez a folyamat a nyugati társadalmak ingerküszöbét, és ebből már nem kérnek; így nehezen tudom elképzelni, hogy még több bevándorlót tudnának befogadni a világ minden részéről. Túl sokan mennek el Délről és Keletről, és túl sokan érkeznek a legfejlettebb észak-nyugati országokba. Hogy innen eltűnik a képzett elit, azt látjuk a választási preferenciákban és abban, hogy mire, kikre apellálnak a pártok: a nyugdíjasokra és általában az eltartottakra. Szlovákiában nemrég bejelentették, hogy mindenki ingyen vasutazik. Victor Ponta baloldali nacionalista pártja azért fog nyerni Romániában, mert a nyugdíjasokra és a falvak könnyen befolyásolható, megvesztegethető népére támaszkodik. Érdekes, hogy ugyanakkor a nyugati gazdaságoknak még mindig szüksége van új munkaerőre. A németek, ha megtehetnék, elvinnék innen az összes mérnököt és orvost. Hiába kapunk némi pénzt az EU-ból – egyébként egyáltalán nem olyan óriási összeg, mint aminek tűnik –, ha ennek fejében kemény ellenszolgáltatásokat várnak, például elősegített migrációt. 
 
Különbséget tudnak tenni a nyugati politikusok, illetve a nyugati közvélemény Európán kívülről, illetve Európán belülről érkező bevándorló között?
 
Az európai elit egyik informális projektje, hogy Kelet-Európából kell elszívni a képzett munkaerőt. Itt nincsenek muszlimok, a kelet-európaiak nem nagyon foglalkoznak nagypolitikával, dolgosak, alkalmazkodók és nem jelentenek nemzetbiztonsági veszélyt. 
 
És a hétköznapi emberek is így gondolják?
 
Csak Olaszországban több, mint egymillió külföldi – egészen pontosan kelet-európai – nő él, akik öregeket gondoznak, és becslések szerint még néhány millióra lehet szükség a következő 5-10 évben, mivel akkor éri el az öregedés az 1945 utáni nagy generációt. A „badante” (az időseket saját otthonában ápoló hölgy) szorgosan dolgozik, megkapja a maga 1000-1500 euróját, és együtt él a családdal – ami jó neki is, a családnak is, hiszen az állam nem tudja ellátni az öregeket. Olaszország nem Németország, ahol bezsúfolják az időseket az öregotthonba, vagy egyre gyakrabban Lengyelországba szállítják: az ottani otthonok sokkal olcsóbbak; ez az „öregexport”. Esetleg a német, holland nyugdíjas az olcsó Kelet-Európában vesz telket, házat, gazdálkodik, éli az életet, ahogy otthon nem tudná. A kelet-európai munkaerő megbízható, irányítható, nem elég tudatos. Abban nem reménykedhetünk, hogy majd a nyugati politikusok a homlokukra csapnak, és felkiáltanak: hú, ezek a társadalmak ott, keleten, kiürülnek! Ez a mi bajunk marad, ők abban érdekeltek, hogy minél többen nyugatra menjenek innen. Ránk van szükségük, nem az afrikai tömegekre.
 
*
 
Máshol vannak a politikai törésvonalak; ott a nácizmus, itt a kommunizmus tapasztalata erős; nem értik az állampolgárság és nemzetiség közti különbséget; kisebbségen bevándorlókat, nem őshonos etnikumot értenek, és még sorolhatnánk. Értik, vagy egyáltalán akarják érteni Közép-Európát nyugaton? Vagy nem fér a fejükbe ez az egész?
 
A tudósok nyilván meg akarják érteni, a Kelet-Európával foglalkozó tanszékeken sok a kelet-európai vagy az olyan, mint én, aki részben kelet-európai származású; rengetegen vannak a képzettebbek közt, akik ismerik a problémákat. A politikai elit viszont nem akar problémákat látni itt. Azért idegesíti minden innen érkező hír, mert az csak növeli a problémák számát. Ők úgy gondolják: akartatok csatlakozni, hagytuk; akartatok némi pénzt, adtunk; kuss! Így minden itteni acsarkodás, problémafelvetés idegesíti őket, mert ők le akarták zárni azt az időszakot, amikor ezzel a térséggel foglalkoztak. Ezért fogják a fejüket az ukrán válság miatt is. Az orosz kapcsolatok legnagyobb fejlesztői nem a szerencsétlen kelet-európaiak voltak, és Putyin igazi szövetségesei a mai napig nem Orbán, Fico vagy Nikolić, akik kicsi és stratégiailag másodrendű országokat vezetnek. Hanem a feddhetetlen németek, az osztrákok vagy éppen az olaszok, akik tíz évvel korábban kezdték és jóval eredményesebben folytatták a gazdasági kapcsolatépítést. Ők lezártnak tekintik a múltat, a hidegháborút, és az ottani emberi jogi problémák sem érdeklik őket. Az ukrán válság viszont újranyitott sok lezártnak tekintett kérdést, és Oroszország megint problémává vált, amit a barátkozásba későn és alárendelt szereppel bekapcsolódó országok – sajnos köztük Magyarország is – nem vett tudomásul. De ha igazságosak akarunk lenni, látni kell, hogy először a nyugat-európai nagy országok fűzték túl szorosra a kapcsolatot az oroszokkal, ők csináltak Putyinból erőskezű vezetőt annak az Oroszországnak az élén, ami teljesen szét volt esve a kilencvenes évek végén. Eközben az Európai Bizottság biztosi posztjain kis híján összekeverik Szlovákiát és Szlovéniát. Nagy baj, hogy az európai politikusok mentális térképén csak Lengyelország szerepel a kelet-európai régióból, mert az nagy belső piac, a lengyel külpolitika pedig markáns önképpel rendelkezik és világos célokat követ. 
 
Románia?
 
Romániát az amerikaiak tartják számon. Magyarországon sajnos alulfejlett a külpolitikai, stratégiai vagy globális gondolkodás, ezért az elemzők és újságírók zöme nem érti a tágabb összefüggéseket, nem mérik fel Románia helyzetét sem. Románia szinte bármit megtehet a térségben, mivel olyan stratégiai előnye van Magyarországgal szemben, hogy egyrészt van fekete-tengeri kijárata, másrészt az ukrán válságban és korábban is egyértelműen hitet tett az amerikaiak mellett. A constanțai repülőtéren óriási katonai bázis állomásozik, Bukarestben rengeteg amerikai stratégiai tanácsadó nyüzsög. 2003-ban a Năstase-kormány alatt egy egész autópályát ígértek a románoknak (ez lett volna a híres észak-erdélyi sztráda), amiből a Dick Cheney alelnök érdekeltségébe tartozó Bechtel cég és számos romániai politikus, köztisztviselő döbbenetes mennyiségű pénzt kaszált. Felesleges hozzátenni, hogy a tervezett 415 kilométerből 52 épült csak meg, ráadásul úgy, hogy a kolozsvári csomópont hiányában az egész egy felesleges torzó. Nyilvánvaló tehát a nyugati kettős mérce Magyarország és Románia megítélésében, de meg kell érteni, hogy washingtoni szemmel ők letettek valamit az asztalra, mi pedig nem, és a dolgok jelenlegi állásában csak ez számít. Nem a jó szándék, a sokat hangoztatott  őszinteség és pláne nem, hogy „kinek van igaza” bizonyos kérdésekben, például az erdélyi magyar kisebbség ügyében. Ezért aztán Románia szinte bármit megtehet nemzetépítés terén: a következő nemzeti projektjük Besszarábia, azaz Moldávia „egyesülése” Romániával. Ez egy független, szuverén ország bekebelezését jelenti. De a jelenlegi geopolitikai helyzetben elképzelhetőnek látom, hogy tíz éven belül az Egyesült Államok és az EU feláldozza egy reménytelen gazdasági helyzetben lévő kis ország függetlenségét, hogy erősítse Románia – és ezzel közvetett módon az egész Nyugat – stratégiai helyzetét az orosz birodalom határain.
 
Ez a szakadár, de elméletileg Moldáviához tartozó Transznisztria ügyében okozna problémákat, tekintve az ott állomásozó orosz csapatokat.
 
Nyilván, de ne legyenek illúzióink: az amerikaiak ott lesznek a románok mellett ebben a kérdésben, mert ez fontos nekik, ellenben a magyar kisebbségek helyzete nem az, az autonómiatörekvései pedig még kevésbé. A román stratégiai gondolkodásban jól kifundálták, hogy milyen kérdésben meddig lehet elmenni, mi a nagyhatalmak tűrőképessége, s ezen a téren sokat tanultak Ceaușescutól, aki hatalomra kerülése után kitűnően alkalmazta ezt a módszereit a nyolcvanas évek közepéig, csak aztán nem vette észre, hogy elfogyott körülötte a levegő, és ezzel előkészítette saját bukását.
 
És a sok roma kivándorló sem teszi kellemetlenné Romániát?
 
Ezzel a kérdéssel Nyugaton nem tudnak mit kezdeni, számukra ez szimpla bevándorlási kérdés, itt Keleten meg nem az, mert minden cigány magyar, szlovák, román és egyben európai állampolgárnak születik. A románok tiltakoztak például, hogy ne romának hívják a romákat, hanem cigányoknak, mert úgy nehezebb összemosni a két csoportot. Olaszországban az, hogy a romák románok, megjelenik a sajtóban. Angliában kétségkívül mindig szerepel a bűnelkövető teljes neve, gyakran a fényképe, a valódi vagy feltételezett állampolgársága vagy etnikuma, miközben ezt Kelet-Európában a személyiségi jogok miatt tilos. Lehet mondani, hogy ez növeli az intoleranciát nyugaton, de egy öntudatos, polgárosult emberi közösséget nem lehet megtéveszteni azzal, hogy kicenzúrázzuk ezeket az információkat. Lehet, hogy nem szabadna általánosítani, de az emberek ezt mégis megteszik, és a megerősített előítéleteik gyakran utóítéletnek bizonyulnak. Az EU-s romastratégia, aminek a létrejöttében nagy szerepe volt a magyar kormánynak a 2011-es EU-elnökség idején, sajnálatos módon hatástalan, mint minden eddigi beavatkozási kísérlet, mert ugyanazon az emberi jogi sémán alapul, amely kizárólag a többségi társadalmat teszi felelőssé a kisebbség problémáiért. Holott legalábbis megoszlik a felelősség, megoszlanak a feladatok. Kelet- és Nyugat-Európa egy közös, eddig ki nem beszélt közös dilemmával küzd: ez a demográfiai kérdés. Hosszútávon ez fogja meghatározni a kontinens jövőjét, fejlődőképességét.
 
*
 
Tehát vannak közös problémáink is?
 
Nyugaton több évtizedes hallgatás után elindultak a szakmai és közéleti viták a családpolitikáról, a bioetikáról, a bevándorláspolitikáról; miközben keleten még mindig tartja magát a romantikus, de teljesen meddő  nemzethalál víziója, miszerint „fogy a magyar”. A jelenlegi demográfiai trendek mellett Bulgáriában, Romániában, Szlovákiában és Magyarországon előreláthatólag negyven-ötven éven belül a roma lakosság aránya 15-20 százalék körül fog mozogni, a fiataloknak pedig durván egyharmada lesz cigány. Egész vidékek el fognak tűnni Kelet-Európa gazdasági-társadalmi térképéről, ott lehetetlen lesz bármilyen normális egzisztenciát felépíteni. Mi pedig úgymond Nyugatra exportáljuk a romakérdést, miközben a nagy nyugati országok idegenrendészeti kérdésként kezelik és nem kérnek sem a integrációképtelen romákból, sem a biztonságpolitikai kockázatokat hordozó muszlimokból. Én a könyvem utolsó fejezetében ezt a három nagy problémát vázoltam fel: a demográfiát, a migrációt és a romaügyet – ezek a közös kihívások pedig összekapcsolják a nyugatot és a keletet. Habár számos nyugat-európai országban a bevándorlás még mindig tompítja a természetes fogyás hatásait. 
 
Nem gondolják, hogy ez csak átmeneti megoldás? Ha csak a bevándorlók hoznak utánpótlást, ki fog cserélődni a társadalom. 
 
Nem, nem gondolják. A közgondolkodás, a sajtó, de még a katolikus egyház sem gondolja így. A bevándorlás egy kultúra: ahogy van homoszexuális kultúra és az trendi, úgy ez is az. Nem pusztán elfogadják, hanem pártolják is.
 
Érdekes, hogy számos szélsőjobboldalinak nevezett európai párt jelenleg igazából egyfajta felvilágosult, libertárius szemszögből bírálja a bevándorlást.
 
Például rengeteg zsidó származású francia hagyta ott Franciaországot, mert nem bírják elviselni a muszlim bevándorlók által meghonosított agresszív, mindennapi antiszemitizmust. Egyre több baloldali értelmiségi rádöbben, hogy a bevándorló és a nyugati társadalmak periférián felnövő muszlim tömegek megszegik a korábban bevett normákat. Amikor én gyerek voltam a kommunista Bolognában, nem volt ildomos az utcán köpködni: a háború után kikopott az a szokás, ha pedig megtetted, odajött egy volt partizán kinézetű nyugdíjas és keményen kioktatott. A kilencvenes évek második felében megjöttek a bevándorlók, és köztudott, hogy egyes csoportoknál teljesen normális a köpködés. Visszajárva szülővárosomba egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a fehér gyerekek, az olaszok is köpködtek. Mert azt látták, hogy mások is teszik, és senki nem meri már fegyelmezni a suhancokat. A viselkedési normák folyamatos és büntetlen megszegése nem szabadságot hoz, hanem amorális társadalmat. Nyugat-Európában a tömeges bevándorlást ellenző „reakciós” pártok és értelmiségiek jelentős része már nem rasszista megfontolásból mondja és teszi, amit hallunk, és nem a premodern világrendet kívánja visszaültetni a XXI. században, hanem ellenkezőleg: a nyugatias, felvilágosult, toleráns világ mellett érvel, amiben még az én generációm felnőtt, és ami felbomlóban van szinte minden fejlett nyugati társadalomban. Számomra például – aki egy ilyen rendezett, világos értékek által vezérelt mikrokozmoszban nőttem fel – ami ma Európában történik, az egyenesen tragikus. Hiszen ezt akartuk terjeszteni kifelé, keletre is ezt a modellt vitték a kilencvenes években, pont akkor, amikor belülről már a modell felbomlóban volt! Csak Kelet-Európa ez ügyben fáziskésésben volt, s ez a fáziskésés Kelet-Európa nagy jellemzője, s ilyen értelemben igenis azt állítom, hogy van Kelet-Európa! Amikor a nyugati trendek, diskurzusok és ízek 10-15 évvel később „gyűrűznek be” más kontextusban, extrém formában, reflektálatlanul. Pedig a nyugati világ egyik legnagyobb erénye mindig az volt a keleti despotizmussal szemben, hogy képes volt az önreflexióra és a korrekcióra. Az Olasz Kommunista Párt főtitkára 1976-ban, a sorsdöntő választások előtt egy héttel azt nyilatkozta az egyik napilapnak, hogy személyesen nagyobb biztonságban érzi magát a NATO égisze alatt. Szóval lehet nyitni kelet felé, de én inkább a nyugathoz szeretnék tartozni. 
 
Van tehát kelet-európai életérzés?
 
Van azért Kelet-Európának egy közös kulturális háttere: gyakran vannak összekacsintások. Amikor konferencián vagyok valamely kelet-európai fővárosban, tapasztalni szoktam ezt. A németek még értik a térséget, vagy legalább igyekeznek minél szakszerűbben dolgozni rajta, de az angolok és az amerikaiak szörnyűek: jönnek, mondanak valami nagy általánosságot, és azt hiszik, hogy feltalálták a spanyolviaszt. Ekkor a cseh, a lengyel vagy a magyar kutató összenéz, összekacsint és együtt legyintenek: reménytelen, nem érti. Ez persze nem oldja meg a problémákat. A magyarok számára ez a nyelv miatt még nagyobb probléma: hatalmas érzelmi teher az izoláció és az abból való kitörési kísérletek. Az a bénító érzés, hogy egyedül vagy és nincsenek rokonaid, természetes szövetségeseid. 
 
*
 
Nem tapasztalható, hogy a kelet-európaiak tájékozottabbak a nyugattal kapcsolatban, mint fordítva?
 
Ez természetes, ez a realitás, hogy mi igazodunk hozzájuk, nem ők hozzánk. Persze ez a plusztájékozottság ad egyfajta elégtételt a nyugattal szemben. A mai elitekben pedig tapasztalható egyfajta tudatosabb nyugatellenesség. Ez nem a kommunisták által táplált ellenszenv a „rothadó, imperialista nyugat” ellen, hanem olyan polgári „öntudat”, ami úgymond átlát a nyugati hipokriták szándékain: ismerik a nyugatot, voltak ott, éltek ott, utaztak ott, és pont ezért nem kedvelnek mindent belőle, mert „átlátnak” rajta. Csak épp nem biztos, hogy át kell esni a ló másik oldalára. Igen, a nyugat nem tökéletes, nem annyira szeret minket, nehezen ad pénzt, azt se szívesen, és követel egy csomó baromságot, ami nem egyezik az itteni társadalmi realitásokkal. Például, tetszik-nem tetszik, ma Európában – Berlinből vagy Párizsból nézve – a civilizációs szint egyik legfontosabb nyilvános mérőfoka a melegfelvonulás megtartása, az azon tapasztalt részvétel, az ellenhangok jelenléte vagy éppen hiánya. Ha minden rendben van, akkor pozitív az ország, ha nem, akkor barbárok élnek ott. Lehet benne igazság: nem felejtem el például a 2008-ban szétvert melegfelvonulást Budapesten, az akkori rendőrség által érthetetlen módon meg nem akadályozott atrocitásokat. De az általánosítás egyfajta sztereotip gondolkodásmódot jelez, és Nyugaton túl hajlamosak ezt megtenni a lesajnált (és nem ritkán lenézett) Kelettel szemben.
 
Működik-e itt a nyugati tolerancia?
 
A kelet-európai társadalmak egyszerűen hagyományosabb szerkezetűek, amit nem lehet csak úgy megváltoztatni, még a kommunistáknak sem sikerült. Elfogadja-e ezt a nyugat? Elfogadja-e, hogy az európai családon belül különféle érzékenységek vannak? Igazán a nyugati típusú tolerancia jele lenne, ha elfogadnák, hogy nem mindenki egyforma, és hogy nem lehet automatikusan alkalmazni a keletre a nyolcvanas-kilencvenes években felállított nyugati sztenderdeket – miközben a nyugati társadalmak hasonló problémákkal küzdenek. Olaszországban az általános iskolába járó pakisztáni kislánynak nem engedik a szülei, hogy a többiekkel menjen sportolni, uszodába, stb. A tanárnő nem tud mit tenni – személyesen ismerem az esetet –, mert a pakisztáni édesapa nem veszi emberszámba, levegőnek nézi a női tanárt. Ez ellen nem szoktak szót emelni a máskor oly aktív feministák. Ez ellen tehetetlen a nyugat, és ez az egyik fő kérdés a számára: felléphet-e a bevándorlók által gyakorolt kirekesztő társadalmi gyakorlattal szemben – kimondva például, hogy bocs, de én most a felsőbbrendűség jegyében azt mondom, hogy nálunk így kell viselkedni, ha idejössz, egyrészt mert miszerintünk ez jó; másrészt mert több évszázad alatt jutott el oda Európa emberjogi téren, ahová eljutott, és most nem akarunk hátrafelé indulni. Miközben a Nyugat-Európa és Kelet-Európa közti törésvonal létezik, aközben számos kérdésben vannak közös pontok, például az, hogy ezekhez a problémákhoz hogyan állunk hozzá. Ugyanez a probléma keleten a romákkal: ha kiabálva jön be a szülő reklamálni, mondhatod-e tanárként, hogy elnézést, itt ezek a normák, tessék elfogadni? Ugyanaz a kérdés nyugaton és keleten: szabad-e felállítani egy norma- és követelményrendszert, amihez vagy tartod magad, vagy megbüntetünk, esetleg kizárunk? 
 
De itt jön az, hogy a romák, határon túli magyarok őshonos kisebbségek, miközben nyugaton a kisebbség a bevándorlókat jelenti.
 
Igen, s ez újabb problémát jelent. Amellett, hogy a kisebbség egyre gyakrabban inkább csak bevándorlót jelent a nyugati köztudatban, amellett a katalán és skót függetlenségi törekvések miatt minden kisebbségi erőfeszítést szeparatizmussá lehet minősíteni. Hol húzódik a határ az autonómia és szeparatizmus, az integráció és önszegregáció között, amikor azt mondod, szeretnél egy önálló iskolát? Ez nem rasszizmus, kirekesztés és szűklátókörűség? Amíg a kilencvenes években még népszerű téma volt ez, ma már nem így van. Itt még nem látjuk, de tőlünk nyugatra elképesztő tempóval éled újra a nemzetállami logika, ami meg fogja változtatni az Európai Unió működését, és sokkal nagyobb szerephez fogja juttatni a nemzeti eliteket, kormányokat, pontosan azért, mert reagálniuk kell a bevándorlás kihívására és az ezzel kapcsolatos társadalmi és politikai feszültségekre. Vissza fog hatni ez ide, keletre is, de húsz év múlva, miközben most kellene reagálni rá. 
 
Nem látja úgy, hogy a közép-európai országok kicsit egzotikumok egymás számára? Nyugati irodalmat olvasunk, nyugati nyelveket tanulunk, s a szomszéd nemzetekről nem sokat tudunk.
 
A kilencvenes években nagy volt a bevándorlás a szomszéd országokból Magyarországra, de ez nem befolyásolta a közgondolkodást ez ügyben. Mi lenne, ha turisztikai portált indítana az ország szerbül, románul, szlovákul? Magyarország imázsét kicsit rendbe kéne tenni, mert egy dolog biztos, hogy ötven éve nem volt ilyen rossz Magyarország külföldi megítélése; ezért pedig nem csak ők, hanem mi is felelősök vagyunk, nem is kicsit. A Duce mondta, hogy „sok ellenség, nagy dicsőség”, ami nem tűnik követendő példának az eredmények láttán. Ma sehol nem kapod meg magyarként azt az empátiát, ami egyébként járna neked. Egy szó, mint száz: lehet a nyugaton kívül élni, csak még rosszabb. Nem nyerünk vele. Valamilyen mértékű országimázs-problémája egyébként minden kelet-európai országnak van: lenézik, nem kedvelik őket. Ha ingatlanbizniszben utaznék azt mondanám, hogy a magyar portfólió különösen alul van súlyozva. Ez a mellőzöttség a lakásárakban is jelentkezik: százezer euróért jó lakásokat lehet venni a pesti Belvárosban. Hol van még ilyen Európában? Irreálisan rossz a rólunk alkotott kép, jó lenne, ha sikerülne rajta javítanunk. Mert ez elsősorban rajtunk múlik.
 
*
 
A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/76837