Horváth János a múltról és a jövőről: Csak tudásra és jóakaratra van szükség

2014. január 28. 10:14

A húszas évek falusi kisgazda világába született, Szerb Antal tanította, Teleki Pált hallgatta, Szabó Dezsőt eltemette. Szervezkedett a német megszállás ellen, küzdött a kommunisták ellen, megjárta a nyilasok és a kommunisták börtönét is; a kettő között pedig részt vett a forint megteremtésében. Ismerte Kádár Jánost, majd utána egy sor amerikai elnököt is Kennedytől Reaganig. Amerikában közgazdász karriert futott be és republikánus színekben politizált – hogy aztán ma a Parlament korelnökeként meséljen 93 életév tapasztalatairól a Mandinernek. Interjú Horváth Jánossal, a huszadik század tanújával, aki szerint nem kell félni a jövőtől: csak tudásra és jóakaratra lesz szükség. Szilvay Gergely és Rajcsányi Gellért interjúja.

Régóta terveztük, hogy készítünk egy interjút Horváth Jánossal: az újév első napjaiban úgy döntöttünk, ideje felkeresni a huszadik század legsötétebb és legszebb pillanatainak velünk élő tanúját. A Duna-parti képviselői irodaházban fogadott minket elegáns háromrészes öltönyében és rá jellemző derűs jókedvében. Irodája egykor Kádár János könyvtárszobája volt, azé a Kádáré, akivel 1945-ben a demokratikus választásokon is megküzdött Angyalföldön, akivel az '56-os forradalom napjaiban is vitatkozott a parlamentben. Horváth János túlélte Kádárt, ahogy a nácikat és nyilasokat, sztálinistákat és kommunistákat is. Alapból nagyobb szabású interjút akartunk készíteni vele, és végül egy komplett életútinterjú született – nem is bántuk, hogy így történt.

*

Ön a Mezőföldről származik, 1921. november 7-én született a Fejér vármegyei Cecén. Milyen emlékei kötődnek szülőfalujához, milyen volt a régi cecei kisgazda világ?

 
A cecei világ a kisüzemekre és kisbirtokokra épült: a 40-50 holdból jól megéltek a kisgazdák, ebbe a világba születtem én is. Gyerekkoromban libapásztor és harangozó is voltam a faluban. Nemrég jelent meg egy kötet Illyés Gyuláról, rátaláltam benne egy kétoldalas interjúra, ami édesanyámmal készült. Édesanyám Illyés Gyuláról és Gyula nagyanyjáról beszél, mivel mi szomszédok voltunk. Ebből a kötetből derült ki számomra az is, hogy Cecét az az első világháborúig arról ismerték, hogy országgyűlési képviselője évtizedekig Madarász József volt, aki kezet fogott Kossuthtal is, és a parlament korelnökeként szolgált hosszú ideig. Csók István, a festőművész is cecei volt, van egy múzeuma a faluban. Mostanában Vizi E. Szilveszter szokott engem cecei emlékekkel üdvözölni, a helyi vízimalom például a családjáé volt.
 
Mi tartotta össze a falusi közösséget?
 
A rokonság, az atyafiság. Jelentős volt ebben az egyház, a templomba járás, az ünnepségek és a dalárda szerepe. Leginkább mégis az atyafiságot mondanám. Gazdaságilag is segítettük egymást, kalákáztunk, bár ezt a szót ott nem használtuk. Mindenki ismert mindenkit, ami talán túlzó kijelentésnek tűnhet egy háromezer fős faluval kapcsolatban, de én például tényleg szinte mindenkit ismertem. Tizenegy éves, ötödikes koromban az iskolába jött egy egyházi méltóság, aki gyűjteni jött egy leégett falusi iskola számára, és minden református házhoz be szeretett volna kopogni – Cece 60 százaléka református volt. De felmerült a kérdés: honnan tudjuk, hogy kik a reformátusok? És akkor valaki azt mondta: „a Horváth Jani tudja!” S tényleg így volt! Manapság ebből a régi világból kevés van meg vagy semmi. A falvakban már kevesebbet jelent az atyafiság, nem él annyira az érdekközösség az azonos területen dolgozók, például paprikatermelők között. 
 
Amikor édesapja halála után, a harmincas évek elején diákként felkerült Budapestre, hogyan élte meg a városi világot? Életrajzai említik, hogy voltak konfliktusai a nagyvárosi munkásgyerekekkel. A fővárosban eszmélve mennyire találkozott a népi–urbánus vitával és annak folyományaival?
 
Kisparasztnak szólítottak a gúnyolódó gyerekek a cecei tájszólásom miatt. De ez nem volt fontos. Négy évig a Pannónia utcai polgári iskolába jártam. Cserkész lettem nyomban, a cserkészet pedig integráló intézmény volt. A cserkészcsapatban mindenféle gyerek volt, nem csak iskolás, hanem például inas is. Aztán a Gróf Széchenyi István Felsőkereskedelmi Fiúiskolába kerültem gimnáziumba, ami a szakmai iskolák sorában a legrangosabb volt. Szerb Antal volt az irodalomtanárunk! Ott már a polgári világ része lettem. A többiek polgári családból származtak: negyvenen voltunk az osztályban, ebből ketten voltunk falusiak. Az órarendi hittan miatt, hogy ne keljen osztályt bontani, vallás szerint osztották fel a gyerekeket az osztályok között. Három párhuzamos osztály volt, a, b és c. Az első kettő volt a katolikus. A c osztályba pontosan húsz keresztény és húsz zsidó diák járt. A húsz keresztényből nagyjából 15 református volt, köztük én, három-négy lutheránus és egy unitárius. A reformátusok többnyire a Soli Deo Gloria (SDG) diákszervezetbe tömörültek. Móricz Zsigmondot, Ady Endrét, József Attilát olvastunk, Bartókot és Kodályt hallgattunk az SDG önképzőköreiben. Persze az SDG nem csak műveltséget, de világképet is adott. Annak kapcsán is eszembe jutott a Soli Deo Gloria, hogy emlékmű állíttatik március 19., a német megszállás emlékére. 
 
Mi erről a véleménye?
 
Hát, hogy emlékezzünk! Jót tesz emlékezni, főleg ha olyan lesz, amire én gondolok, hogy az áldozatokról és az áldozatokat mentőkről is szól majd az alkotás. Az SDG úgy köthető ide, hogy sok zsidó tagja is volt.
 
Jelentkeztek feszültségek zsidók és nem zsidók között a harmincas-negyvenes években az iskolában avagy az SDG-ben?
 
Az égvilágon semmilyen feszültség nem volt! Időnként próbálok visszaemlékezni, hogy a négy év alatt volt-e valamilyen ellentét; de semmi nem jut eszembe, még csak olyan beszólások sem voltak, hogy „te, zsidó”, ami lekezelően hangozhatott volna. Az osztályban volt egy szatmári gyerek, aki nem igen hordott tízórait, mivel szegényebb családból származott. És volt pár zsidó gyerek, aki megosztotta vele a saját tízóraiját: „Krausz Józsi, add oda Pócsfalvinak!” Én két-három zsidó gyereket is korrepetáltam matematikából. 
 
 
Mi vezette a közéletbe?
 
Az, amivel a cserkészetben és a Soli Deo Gloriában is foglalkoztunk. Jártam a magyar vidéket. Hallgattuk azokat, akik fontos dolgokról írtak, beszéltek, például a népi írókat. Olvastuk Erdei Ferencet, Németh Lászlót, Illyés Gyulát, Kovács Imrét… Kovács például úgy került bele a népi mozgalomba, hogy cserkészként járta a baranyai falvakat. Szóval fokozatosan belesodródtam, belekerültem a közéletbe. Fontosak voltak a szellemes beszélgetések. A fő problémákat legélesebben Szabó Dezső mondta ki akkoriban.
 
Mi a Horthy-korszak mérlege az ön számára?
 
Horthy Miklóst, az államfőt tiszteltem. Keveset foglalkoztam vele, mint politikussal és hadvezérrel, és később árnyaltabb lett róla a véleményem, de a harmincas években az államfőt tiszteltem benne. A cserkészek is tisztelték, de a Soli Deo Gloriában már kritikákat is megfogalmaztak az irányában, például szóba került, hogy szükség lenne földreformra. Horthy ez ügyben a főurak, bárók, grófok, püspökök, a nagybirtokosok oldalán állt.
 
Az ön körei több demokráciát akartak?
 
Igen, de nem tudom, hogy ezt a szót használtuk-e. Inkább népképviseletről beszéltünk. Volt, hogy itt vagy ott nem engedték a választást, volt, hogy a csendőrök a választani készülő emberekre lőttek. Később tudatosult bennem, hogy Horthy Miklós nem volt része a magyar haladó, nyugatos polgári világnak. Fiatal koromban ez még alig volt téma. 
 
Hogyan indultak a németellenes szervezkedések, amelyekből a háborús években ön is kivette a részét?
 
A Volksbund és más német kezdeményezések nagyon tudatosan, határozottan és eredményesen szervezkedtek Magyarországon. Az ezt rossz szemmel nézők a sváb régiók magyar szórványaiban, például Sárváron és környékén rájöttek, hogy valamit tenni kell ennek ellensúlyozására. Így jött létre a „szórványkalákázás”, egy mozgalom a sváb többségű régiókban lakó magyarság megtartására. Főleg Észak-Erdélybe juttattunk el könyveket, hogy amikor majd tilos lesz magyar könyveket venni, legyen otthon mit olvasni. Egyébként nekem személyesen nem volt bajom a németekkel, a szomszéd faluban is sok sváb volt. Nem voltak a rokonaink, de jó barátok voltak a svábok. Amikor tízéves voltam, még ki is szemelték számomra egy sváb nagygazda leányát. A Volksbund idejében viszont már „lobogtatták a lobogójukat” a németek, egyre többször fejezték ki azt, hogy ők felsőbbrendűek. Komoly konfliktus viszont inkább akkor alakult ki, amikor Hitler egyre fontosabb szereplő lett Európában, aztán bekövetkezett az Anschluss. Kodály is úgy fordult a magyar népzene felé, hogy amikor Budán, a Horváth-kert fölött lakott, vasárnap délután hallotta, hogy azt dalolják a fiatalok: „Snájder Fanni de azt mondta, nem kell néki piros szoknya, inkább kell neki dinderli, ami őtet ingerli”, ami egy budakeszi sváb rigmus volt. Kodály erre lement, és megpróbált magyar dalokat dúdolni nekik.
 
 
A háború kezdetén hogyan látta a világot?
 
1940-től egyetemista voltam. Amikor Magyarország bekerült a háborúba, Teleki Pál elveit vallottam: magyar tudatot, magyar önállósággal. Azt is tudtam, hogy e tekintetben Teleki progresszívabb volt Horthy Miklósnál. Még Teleki Pál osztályába iratkoztam be az egyetemen, de már nem tanított, mert akkor lett miniszterelnök. Viszont létrejött egy Fiatal Magyarság Szövetsége nevű egyesület – a tagság felét fiatal országgyűlési képviselők alkották –, aminek a szervezésében többször részt vettem Telekivel folytatott kerekasztal-beszélgetéseken. Kellemes beszélgetőpartner volt.
 
Az egyre fokozódó helyzetben, különösen a német megszállás után még aktívabbak lettek a Magyar Testvéri Közösség és a Szabad Élet Diákmozgalom kereteiben: röplapokat is nyomtattak illegálisan. Miről szóltak a röplapok?
 
Arról, hogy Magyarország szuverén ország kíván maradni, ezt azonban a háború megkérdőjelezi, mivel bele lettünk kényszerülve egy szövetségbe. Az okok ismertek: Trianon, területek visszacsatolása, Hitler nyomása, erős hazai német befolyás... Azon gondolkodtunk, hogyan lehetne kijutni a háborúból, különösen a doni vereség után. 1944. március 19., a német megszállás után aztán erről már összejöveteleken sem lehetett beszélgetni, még úgy sem, mint 1943-ban Szárszón. Így illegális, földalatti mozgalmak keretében nyomtattunk röplapokat. Én lettem a Szabad Élet Diákmozgalom nyomdásza, mivel nekem voltak hozzá eszközeim. Több százezer szórólapot készítettünk. Az osztogatásban kevésbé vettem részt, csak néha dobtam be egy-egy postaládába, viszont én magam nyomtattam a lapokat. 
 
Tudatában voltak, hogy mennyire veszélyes, amit csinálnak? Vagy reménykedtek, hogy még belefér az akkori keretekbe?
 
Nem fért bele. Tudtuk, hogy börtönt kaphatunk érte, sőt, ha csoportosan csináljuk, halált is kiróhattak ránk. 
 
Mégis mi motiválta, hogy folytassák?
 
Az, hogy az ország bajban volt. Ha folytatódik a háború, még több magyar katona hal meg a doni kétszázezer után. Hány magyar veszett el a törökdúlás idején? Meg lehet halni a csatamezőn, meg lehet halni a börtönben, de úgy is, hogy elhurcolnak minket janicsárnak és megszűnik a magyar nemzet – ilyenekre gondoltunk a közeljövő lehetőségeivel kapcsolatban.
 
Miért nem bontakozott ki Magyarországon olyan széles ellenállás a németekkel szemben, mint egyes más megszállt országokban?
 
Mert nem volt reform, egyáltalán, reformszellem az országban. Ezeket az elképzeléseket csak egy kisebbség vallotta, amely körhöz én is tartoztam. A közvélemény inkább élt, ahogy élt, nemigen olvasott. Különösen nem olvasott Móriczot, de Eötvös Józsefet sem, aki 1844-ben írta A falu jegyzőjét. A népieknek nem volt akkora hatása. Eötvös mellett Széchenyi jött – de Móricz után Hitler jött. Ahogy az Ady-vers mondja:
 
„Most, a gyáva szemérmetlenség
Kurjongató, rossz éjjelén,
Böcsületére jól vigyázzon
Minden nemes szegény legény.
 
Mi másoknál messzebbről jöttünk
És örök, amit akarunk,
Ha úgy akarja a muszájság,
Jól van, jól van, hát meghalunk.
 
De az a mi gyönyörüségünk,
Hogy, ha minden reped, szakad,
Böcsületes szegény legények
Pihennek a romok alatt.”
 
Szóval készek voltunk pihenni a romok alatt, mert az ország eltűnik. 
 
A nyilasok végül 1944. december 14-én elkapták, letartóztatták, majd börtöneikben meg is kínozták, hogy vallomást csikarjanak ki önből. Igaz, hogy mindkét totalitárius rendszer, a nyilasok és a kommunisták alatt is megjárta az Andrássy út 60-at?
 
Így van, igaz. A nyilasok foglyaként úgy véltük: annak sem volt nagy esélye, hogy egyik napról a másikra túléljük a börtönt, nem is beszélve a hosszabb időről. Ilyenkor jutott eszembe a 35. zsoltár: „Perelj, Uram, perlőimmel, harcolj én ellenségimmel, te pajzsodat ragadd elő, én segedelmemre állj elő! Dárdádat nyújtsd ki kezeddel, ellenségimet kergesd el, mondjad ezt az én lelkimnek, tégedet én megsegítlek”
 
Mit gondolt a nyilasokról, akik a fogláraik voltak, s Budapest ostromának utolsó pillanataiban is azt vizsgálták, hogy ki zsidó és ki nem, például  ahogy életrajzaiban olvastuk  a foglyok fitymáinak ellenőrzésével?
 
Mindig csodálkoztam: miként lehet, hogy vannak ilyen emberek? Az egyikük azt mondta nekem, mutogatva és rám szegezve a dobtárcsás fegyverét: „nézze ezt a géppisztolyt! Ekkorát fordul, és maga már halott!” A csendőrnyomozó főhadnagy, aki az ügyészem lett, nemes családból jött és a jogtudományok doktora volt. Ő, mielőtt kezébe vette a vallatószerszámot, fehér kesztyűt húzott. Ilyenek voltak a nyilasok.
 
 
Miután az ostrom utolsó napjaiban kalandos úton, pincejáratokon kiszabadult a nyilasok fogságából, véget ért a háború. A béke első napjaiban, 1945 januárjában néhány társával együtt eltemette a Rákóczi téri lakásában éhen halt Szabó Dezsőt. Az ország romokban hevert, de saját bevallása szerint 1945-tel közéleti pályafutásának egyik legszebb időszaka kezdődött el. Mi volt az 1945-ös újrakezdés üzenete a nemzet és a világ számára?
 
Az, hogy Magyarország még mindig élt a sok veszteség és megalázás után. A világ akkor úgy gondolta, hogy a szövetséges nagyhatalmak győztek, és az ő felelősségük a világ újrarendezése. Ebből lett a jaltai megállapodás: az emberi jogok, a demokrácia meghirdetése, mindez Roosevelt, Truman, Churchill és Sztálin neveivel fémjelezve. Ha bankként ilyen hatalmas világpolitikusok által aláírt váltó kerül a kezembe, gondolkodás nélkül elfogadom. Akkor mindezt úgy fogadtuk, hogy meg van nekünk ígérve és garantálva a demokrácia, a szabadság, a választások! Újjáépíthetjük úgy az országot, ahogy akarjuk. 
 
A kisgazda pártban Budapesten, ezen belül is Angyalföldön küzdött meg a kommunista Kádár Jánossal az 1945-ös választáson. A kisgazdák végül le is győzték a baloldalt a választásokon, még Budapesten is; önt is országgyűlési képviselővé választották.
 
Valóban, a kisgazda párt listája győzött a fővárosban. Kampányoltam Angyalföldön – ma már nem szokás úgy kampányolni. Én minden házba bementem. A háborúból ott maradt minden esőcsatornán egy darab acél, amit a légiriadó jelzésére használtak, kongatással. Ezt megkongattam, kijöttek az emberek a gangra, és elmondtam: „Horváth János vagyok, a kisgazdák jelöltje, ez és ez a programom, a szándékom”.
 
Milyen embernek látta Kádárt?
 
Kicsit félszeg ember volt, nem volt annyira biztos önmagában és a világban. Csöndes, lassan beszélő ember volt.
 
Gondolta volna, hogy ő lesz Magyarország ura 33 évig?
 
Én nem gondoltam volna, de szerintem legkevésbé ő gondolta ezt akkor! (nevet)
 
Átélte az 1946-os I. törvény, a „kisalkotmány” megszületését. Milyennek tartja a mostani alkotmányt, ami nem tér ki erre az időszakra?
 
Nagy vita tárgya volt a módosító javaslatom, amit a preambulumba kívántam beleépíteni. Ez kimondta volna, hogy a magyar történelmi alkotmány formálódásában az emberi jogok és a demokrácia először az 1946. évi első törvényben deklaráltattak. Álláspontom szerint az 1946. évi I. törvénycikk egy olyan „alkotmány”, amiben visszatekintés van a történelmi magyar alkotmányra, amihez hozzáadódik a függetlenség kimondása. Végül leszavazták a javaslatomat, úgyhogy nem került bele az új alaptörvénybe.
 
Részt vett abban a parlamenti munkabizottságban, ami létrehozta a forintot 1946-ban. Mit tanulhatunk a forint létrehozásának körülményeiből és az akkor megszülető stabilitásból?
 
Azt, hogy az ország nekiállt és dolgozott. Ott volt a föld és ott voltak az emberek: ha a kettő összeáll, akkor lesz termény, amit el lehet adni és meg lehet venni. Ma sokkal kevesebbet termelünk, mint amennyit képesek lehetnénk termelni. A munkaképesek 20-30 százaléka nem dolgozik. 1946 körül az összkínálat két év alatt elérte az összkereslet mértékét. Márpedig az infláció azért van, mert kevesebb a termék, mint amire igény van és felverődnek az árak. Akkor a kínálat elérte a keresetet. Azt mondtuk: lesz stabil pénzünk. Elneveztük forintnak, és az emberek elfogadták. Miért stabil a pénz? Mert elfogadják. 
 
1947. január 16-án a kommunisták tartóztatták le, a Mistéth-per hatodrendű vádlottjaként. Négy évig ült börtönben, de volt a „bűne”?
 
Azzal vádoltak, összeesküdtem a magyar nép ellen. A tárgyalások során meg is pirongattam a tanácselnököt, Jankó Péter bírót: hogy jönnek ők mindehhez! Felháborodásában sötétzárkával fenyegetett; erre mondtam neki, hogy én szeretek egyedül lenni, mert szeretem a jó társaságot. 
 
 
Szabadulása után, 1951-ben fizikai munkásként kezdett dolgozni, majd műszerész lett, de az '56-os forradalom napjaiban ismét belépett a közéletbe: az Országos Gazdasági Újjáépítési Tanács elnöke lett, és a kisgazda párt újraszervezésében is részt vett. Kádár Jánossal is újra találkozott a forradalom napjaiban. 
 
A forradalom győzelmének napján, október 29-én – amikor a szovjet tankok kezdtek a kivonulni Budapestről, amikor Tildy Zoltán beszédében bejelentette a többpárti demokrácia visszajövetelét 1945 mintájára – a parlamentben a miniszterelnöki előszoba
tanácstermében beszélgettünk régi ismerősökként Farkas Ferenccel, Vass Zoltánnal, Dudás Józseffel és Kerék Mihállyal. A kötetlen társalgás elhalkult, ahogy a terembe belépett Kádár János. Néhányan üdvözöltük a tettét, hogy rádióbeszédében bejelentette a Magyar Kommunista Párt feloszlatását és egy olyan párt megalakítását, amely részese a demokratikus koalíciónak. Egyetértés formálódott az 1945-ös elvekhez való visszatérésről. Ekkor közbeszólt Dudás József: „János, mit gondolsz, az elkövetkező választásokon a pártod hány százalék szavazatot kap?” Ebben a pillanatban magától értetődően mindenki a levitézlett Kommunista Párt terhes örökségére gondolt. Csend lett. Egy hosszú perc és néhány inggallér-igazítás után Kádár János azt felelte: „hát, olyan ötöt”. Szinte gondolkodás nélkül szólt közbe Vass Zoltán: „Jó ha kettőt, János”.
 
1956 után Amerikába ment. Mit gondol ma Amerikáról és szerepéről a világban?
 
Fontos tény, hogy én nem emigráltam. A forradalom küldöttjeként mentem ki Washingtonba és az ENSZ-be, hogy rávegyem az Egyesült Államokat és a Szovjetuniót, hogy beszélgessenek a magyar ügyről. Aztán ott maradtam 41 évig. Amerika sok mindent jól csinált, de pár dologban nem jutott el oda, hogy sok dicséret járjon neki. A külpolitikát viszont majdnem sohasem csinálta jól. Egy-két jó húzása volt e téren, például amikor a 19. században óriási területeket vett meg a franciáktól. De a világháború után a Szovjetunióval való kiegyezés; illetve az, hogy hagyták Ho Si Minh-t Vietnamban érvényesülni, pedig Vietnam nem akart kommunista lenni: nos, ezek rossz húzások voltak. 
 
Több amerikai elnököt ismert személyesen. Melyiket kedvelte a leginkább?
 
Ösmertem Trumant, Eisenhowert, Kennedyt, Johnsont, Nixont, Reagant és az idősebb George Bush-t is; de akivel mint emberrel leginkább azonosultam, az Ronald Reagan volt. Reagannel munkakapcsolatban is voltam. De Amerikában nem az a legfontosabb, hogy jó vagy rossz-e az elnök. Amerika ereje az intézményrendszer, amit magának teremtett. Ők nem a minél több, hanem a minél kevesebb szabályozást szeretik, azaz minimalizálják a korlátozásokat. Oldódjanak meg maguktól a dolgok, oldják meg az emberek, legyen verseny! A mai Amerika fogyatékossága az, hogy kevesebb a verseny, mint ötven éve. A monopóliumok és oligarchák miatt ma Amerika nincs azon a szinten, amin lehetne.
 
A kilencvenes évek elején Indianában republikánus színekben képviselőjelöltjeként indult a szövetségi képviselőházi választásokon: hogyan került az amerikai politika mélyvizébe?
 
Indiana 10. kongresszusi körzetében indultam a képviselőházi választásokon, a körzet Indianapolis városának körülbelül négyötödét fedte le. A republikánusok hívtak, felkértek; és elfogadtam a jelölést, mert kihívásnak tekintettem. Akkor már jó három évtizede éltem az Egyesült Államokban, alaposan megismertem az országot, és egyetemi tanárként nevet szereztem a gazdaságpolitika témáiban – infláció, jövedelem-újraelosztás, növekedés-elméletek, és így tovább. Indianapolisban akkor már évtizedek óta a demokrata Andy Jacobs volt a képviselő, aki elmozdíthatatlannak bizonyult; pedig volt már ellenjelölt ügyvéd, orvos, kereskedő, mérnök, tanító, zsidó, nő, fekete, sportoló, művész. Velem, mint professzorral próbálkoztak újra. Nem hiányzott belőlem az önbizalom, de hátrányosnak éreztem a meglévő idegen akcentusomat. Aggodalmamat Mitch Daniels, korábban Reagan tanácsadója, majd Indiana állam kormányzója oszlatta el: „János, a te elegáns és világos angol beszédedben figyelemébresztőek a színesítő hangok. Ezért hallgatóid jobban odafigyelnek majd az üzeneteidre”. Mindazonáltal mégsem kaptam meg a szavazatok többségét. Az elemzők szerint 1990 nem volt republikánus év, Andy Jacobs pedig továbbra is évekig kimozdíthatatlan maradt a székéből.
 
Az amerikai évtizedek alatt közgazdászként futott be karriert: a Columbia egyetemen doktorált; különböző amerikai egyetemeken (Butler, California, Virginia) oktatott; közgazdász egyesületekben (American Economic Association, American Statistical Association) volt aktív tag és programelnök; valamint közgazdasági folyóiratokban (American Economist, American Economic Review) publikált tanulmányokat. Közgazdászként melyik iskola híve volt pályafutása során? Ismert növekedéspártiként Keynes-követőnek gondoltuk, de a National Review-ban épp az jelent meg, hogy az osztrák iskola, a hayeki gondolatok híve. Vagy nem érdemes már a régi közgazdaságtani sablonokban gondolkodni?
 
A „melyik” kérdésre nincs válaszom, mert nincs olyan közgazdasági iskola, ami egybefogja a különböző elemeket, tényezőket és intézményeket. A konvencionális elnevezések ellentmondásosak és fogyatékosak. Például a keynesi elmélet és gyakorlat, tehát a gazdaságpolitika folyamataiba való fiskális beavatkozás nem ritkán okozza a növekedés ellenkezőjét. A Hayek- és Friedman-féle elméletek lehetővé tehetik, hogy a gazdaságpolitika elméleti lazulása folytán az intézmények a potenciális teljesítmény fékezőivé váljanak. Vagy ott van Adam Smith láthatatlan keze, ami annyira láthatatlanná válhat, hogy hiánya miatt az összeszövődő monopóliumok és a kizsákmányoló oligarchiák perverzitásai árnyékolják be a szabad versenyt és a szabad piacot; és mindez negatívan hat a közélet demokratikus gyakorlatára is. Én azon gazdaságpolitikai elméleteket követtem, amelyekkel a termelés oldalán a piaci verseny, míg a fogyasztás oldalán a méltányos elosztás intézményrendszerét tudtam ajánlani.
 
Korábbi tapasztalatai alapján mit érdemes tenni a mostani gazdasági válság kezelésére? Valóban a „neoliberális kapitalizmus” válságát éljük?
 
A válság okainak és okozatainak szövevénye lényegében az, hogy a monopolista oligarchia szorongatja a szabad piaci verseny gazdaságát. A kormányzati beavatkozások pedig a szabályozásokat sokasítják ahelyett, hogy betartatnák a szabad piacra, a szabad versenyre vonatkozó törvényeket. Márpedig a monopolista csökkenti a termelés mennyiségét, tudván, hogy amikor kevesebb a kínálat, akkor a létező kereslet felveri az árakat. A monopolista profit – ellentétben a normális profittal – közérdekellenes, mert a többletprofit nem a több teljesítmény jutalma, hanem a fogyasztók kizsákmányolása. Mindez tovább hátráltatja a közérdeket, ahogy a javak és a szolgáltatások megtermelése irányából a pénzzel való kereskedés felé mozdul el a gazdaság, s ez történik mind a magángazdaságban, mind a kormányzati ágazatokban. 
 
 
1997 óta itthon él, 1998 óta országgyűlési képviselő, ma a parlament korelnöke. Sokat mondogatjuk, hogy alacsony a mai parlamenti kultúra színvonala. 1945-ös tapasztalataihoz képest ez tényleg így van, vagy csak megszépítjük a múltat?
 
Hát, ma alacsonyabb, mint akkor volt. Min lehet mérni ezt a színvonalat? Például azon, hogy milyen anyagok kerülnek a ház elé; kik foglalkoznak vele, azaz kik a képviselők; és hogy megy a törvényhozási folyamat. Mindegyikben kicsit alacsonyabb a színvonal, mint lehetne. Ma túl sok az új törvény. Ahogy az angol mondja, „the less is more”, vagyis a kevesebb több lenne. Alkalmazható lenne a törvényalkotási helyzetre a csökkenő hozadék törvénye. Ezért is kellett sok törvényt utólag módosítani: a háromszázból kettőszázat módosítottunk. 
 
Két diktatúra ellenfeleként, a Truman–Reagan Szabadságérem birtokosaként mit gondol azokról a hangokról, amelyek szerint ma is tekintélyuralmi rendszer, sőt, diktatúra épül Magyarországon?
 
Vagy tudatlan vagy rossz szándékú okoskodások ezek. De e hangok engem nem nyugtalanítanak. Persze nem mennyország Magyarország: Magyarországot most építjük. Részt kellene venni mindenkinek a közéletben, és kérdezgetni kellene a képviselőjelölteket, hogy mit gondolnak! Választunk, újraválasztunk vagy nem választunk – utóbbi is aktív tevékenység!
 
És hogyan látja a magyar gazdaságot?
 
Magyarországon is kevesebb a verseny, mint amennyi lehetne. Nemrég olvastam, hogy az Állami Számvevőszék megrótta a versenyhivatalt. A GVH nem teszi azt, amire hivatott, és ami benne van az alapokmányában. Az emberek sajnos azt mondják, hogy az a kapitalizmus, ami most van; a kapitalizmus pedig olyan szó lett mostanra itthon, mint aminek lábszaga van! A tudatlanság és a naivság miatt el vagyunk maradva attól, ahol lehetnénk. 1998-ban olyan gazdasági programot hirdetett meg a Fidesz, hogy 7 százalékos gazdasági növekedés lesz. Ez az én ötletem volt. Aztán majdnem elértük az 5,5 százalékot! Hát én közgazdász vagyok, ez a mesterségem. Az ilyen növekedés lehetséges dolog. Onnan tudom, hogy megtörtént. Ami létezik, az lehetséges.
 
Immár 2014-et írjuk, másfél évtizede bent járunk a 21. században. Gondolt fiatal korában a távoli jövőre, az új évszázadra? Milyennek képzelte el? Mit lát ma, merre halad a világ?
 
Mintegy évszázados távlatra tekintve az egyik gondolatom az, hogy mennyivel érdekesebb a mindenség, mint amilyennek valaha is elgondoltam. A teremtés még mindig történik, folyamatban van. Én ennek alanya is és tárgya is vagyok. Teremtetek és teremtek. Így van ez minden emberrel. Az Atyaúristen így csinálja a teremtést. A múlt évszázadban minden exponenciálisan felgyorsult. Ebben az évszázadban annyi minden történt, mint az előző évezred folyamán összesen. A jövőt kémlelve látok okot aggodalomra, de ugyancsak látom a boldogulás eszközeit, útjait. Ismerek számításokat, miszerint a Föld népességeltartó képessége a jelenlegi többszöröse lehet. Persze majd munkaintenzívebb üzemegységekre lesz szükség. A nyersanyagok kifogyása miatt sem kell aggódni: a megfelelő technológia eszközei megalkothatók majd a tudás révén. Márpedig a tudás nem fogy el, sőt teremtődik a tudás által. A tudás az egyetlen dolog, aminek termelésekor a csökkenő hozadék törvénye nem érvényes. Már csak az a kérdés: az emberek hogyan élik majd meg a tovább formálódó világot? Erre a kérdésre megnyugtató választ adhatok: két dologra lesz szükség, tudásra és jóakaratra.
 
*

 

(Fotó: Réti Bori, Borifoto.hu)

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/63377