Jól alszik, Ferenc?

„Tudom, a történelem nehéz teher, annak feldolgozása nem mindig lehetséges fekete-fehér alapon. Arról is lehet esszéket írni, hogy a Kádár-rendszernek milyen volt a szociális tartalma. Én mindenesetre nem tudtam volna méltatni Kádárt annak háza előtt, akit és akinek mártírtársait összekötözve, arccal lefelé temettek el Kádár elvtársai egy névtelen sírban. Holott a tárgyalt politikus számos alkalommal képes volt világos különbséget tenni Kádár és Nagy Imre között, anno az MSZP-n belül elsők között volt a tabutörőknek. Ami tiszteletreméltó volt. Ahhoz képest ezek a mondatok … – gondolom, mennyire tetszhettek Nagy Imre unokájának.

Ugyanez a politikus írta nem is oly rég: »Az a politikai mozgalom, amely magát a progresszív, balközép világszemlélet mentén értelmezi, nem vállalhat semmiféle közösséget a Kádár-rendszer hagyományával, üzenetével. Hiszen a Kádár-rendszer korlátok közé szorította a szabadságot, a társadalmi biztonságot a szabadság korlátozásának elfogadásához kötötte, morálisan elfogadhatatlan alkukat kényszerített a társadalomra. Éppen ezért a progresszív balközép politika nem lehet a Kádár-rendszer folytatása. Sőt, ennek a politikának éppen a kádári hagyományok tagadására kell épülnie. Egyben pedig vállalnia és következetesen képviselnie kell azt az erkölcsi és politikai bátorságot, amelyet Nagy Imre testesített meg 1956-ban.« A két szöveget egymás mellé rakva egy álmatlan éjszakákkal gyötört politikus képe rajzolódik ki.

Az ún. »kádári konszolidációval« a magyar baloldal saját társadalmi alapjait számolta föl. Kádár évtizedei elég sokáig tartottak ahhoz, hogy az ’56-ban még elevenen élő munkástanácsos szakszervezeti kurázsi, a demokratikus baloldali politikai aktivizmus alapja, végleg kivesszen a társadalomból. Ennek társadalmi kárait a mai napig nem sikerült kihevernünk. A magyar 20. század első felében a Horthy-feudalizmus paszományos uraságai fojtották el a társadalmi önszerveződést, a második felében pedig Kádár hallgattatott el milliókat a besúgók plusz langyos virsli kombinációjával. Nem kell ahhoz jogszociológusnak lenni, hogy lássuk az összefüggést a velünk élő kádárizmus és a NER jogállampusztítása közt. A »kádári konszolidáció« árát most fizetjük.

Ha volt Gyurcsány-projekt, akkor annak lényege az MSZP illetve a baloldal új alapokra helyezése lett volna. Egy percre tegyük zárójelbe, hogy ezért bármekkora árat hajlandó volt megfizetni, akár a legalapvetőbb demokratikus normákat megkerülve. Most csak nézzük azt, hogy ez az egykori újító, tabudöntő politikus végül a megújulás helyett saját kádári közönségét választotta.

Egy kérdésem marad: jól alszik, Ferenc?”