„Egy kultúra katonája” és a generációk

„A Nagy Generáció soha nem látott kapott esélyt kapott arra, hogy beleírja magát a történelemkönyvekbe. Egy betonszürke, de neonfényben vakító Budapesten albérletek sokaságából, a kádári konszolidáció szoknyája alól nagy reményekkel, sok könyvvel, új zenékkel és frizurákkal, intimitástól kipirosodva indultak el sokan, hogy rendbe tegyék mindazt, amit a Valóság nevű nagybácsinak nem sikerült. A kádári, represszív realitás megváltása azonban jóval bonyolultabbnak tetszett, darabszámra kevés volt a Megáll az időből ismert Pierre, túl sok a Pierre-féléket istenítő komolykodó.

Seres László a szerinte hazug módon "nagy" generációnak aposztrofált nemzedékről kíméletlenül írt tíz évvel ezelőtt a Magyar Hírlap hasábjain. A publicista szerint "nevezhetnénk őket '68-as korosztálynak is, ha 1968 bármit jelentett volna ebben az országban, azon kívül, hogy egyeseknek hosszú volt a haja a gimnáziumban, magnóra vették a Tánczenei koktélt (szerkesztő: Csiba Lajos), később "szabad szerelem" címén kollektivizálták az intézményekben fellelhető értelmiségi nőket." A markáns fogalmazás még nem mélyíthető, hiszen Seres úgy látja, hogy "ők teremtették meg a mai napig virágzó oda-, le és feltelefonálások kultúráját. (...) Fél szavakból is megértik egymást, de csak fél szavakból és csak egymást." Kemény szavak ezek, éppúgy egy elmaradt generációs összeütközés jelei, mint ahogy a Nagy Generáció sem csapott érdemben össze az égvilágon senkivel.

Talán éppen az elmaradt küzdelem és a további "harcon" való gondolkodás teljes értelmetlenségét hordozzák Cseh Tamás dalai.”